Isten hozott mindenkit a fegyencjáraton! Masszázs, eper, pezsgő nincs, de első osztályú kiszolgálást kapnak a kedves utasok erőszakból, briliáns gonosztevésből,és akcióorgiából. Unalom kizárt, itt csupa nehézfiúval lesz összezárva, akiknek semmi sem szent, és imádnak helytelen cselekedeteket elkövetni, lehetőleg minél látványosabban. Öveket becsatolni, fejeket behúzni és meg egy nagyon fontos szabály: tedd vissza a nyuszit a dobozba! Beindult a nosztalgia, ugye? A 90-es években Jerry Bruckheimer a fénykorát élte, olyan filmek miatt sprinteltünk akkoriban a moziba, mint A szikla, a Bad boys vagy az Armageddon. Egytől egyig nagy élményként emlékszünk rájuk, de ez a film nekem máig a kedvencem abból az időszakból, nemcsak a hihetetlenül kigyúrt Nicolas Cage miatt, hanem azért, mert kivételesen erős színészgárdát sikerült összerántani benne, akik láthatóan imádtak gonoszkodni, mi pedig imádtuk nézni őket ezen tevékenységük folytatása közben. Ezen a jó kis mozin nem fog az idő, még ma is tökéletes kikapcsolódást tud nyújtani bárhol, bármikor!

Cameron Poe (Nicolas Cage) rohamosztagos volt, elitkatona, azonban egy nem túl szép estén a barátnőjét védelmezve véletlenül megölt egy embert, és ezért 8 évi börtönt szabtak ki rá. Közben megszületett a kislánya, akit már nagyon szeretne látni, ezért boldogan száll fel arra a repülőre, ami hozzá viszi, hiszen letelt  a büntetés, végre szabad ember. Azonban nem jó járatot választott, ugyanis egy rakás nehézsúlyú bűnözővel utazik, akik átveszik az irányítást a gépen Cyrus (John Malkovich) vezetésével, amit Cameron természetesen nem hagyhat annyiban...

A Bruckheimer-filmek látványvilága mindent vitt a 90-es években, nyugodt szívvel szurkoltuk le a mozijegy árát a pénztárban, tudtuk, hogy nem lesz hiány robbanásokban, dögös kamerabeállításokban, hatásvadász, de felejthetetlen képekben, jól időzített lassításokban, emlékezetes szövegekben és kiváló színészi alakításokban. A mai, futószalagon gyártott akciófilmekkel ellentétben ezekben az alkotásokban megvolt az a plusz, ami miatt még ma is imádjuk újranézni ifjabb éveink kedvencét, ezredjére is odaszegez bennünket a tévé elé. A Con Air sok évvel ezelőtt csúcsfilmet jelentett a számomra a maga műfajában, ma már egy picit kopott a fénye, de ez egyáltalán nem zavart abban, hogy istenien szórakozzak rajta.

Nincs sok laca-faca az elején, Cameron egy hős volt, barátnőt védelmezni kellett, ölés volt, börtön járt, lehúzta, ennyi. Hamar eljutunk a kis rózsaszín nyusziig, amelyet a kislányának vesz ajándékba, és a későbbiekben több jelenetben is jelentős szerepe lesz. És már jönnek is az übercool lassítások a rosszfiúkról, akik felszállnak a gépre, és a bilincszuhatagról, amelyek természetesen egyetlen pillanatra sem tartóztatták fel őket. Már kapjuk is a pofinkba azokat a szövegeket, amelyekről manapság már csak álmodozhatunk, akkoriban viszont minden jó mozihoz járt. Az események felgyorsulnak, alig győzzük kapkodni a fejünket, annyi az izgalom és a történés, és bármilyen hihetetlen, mindeközben még a karakterek is jól fel vannak építve. Kivéve természetesen Cameron-t, akik csak simán jófiú, egy igazi kiscserkész, aki okosan száll szembe a rosszfiúk  hadával, és csak akkor alkalmaz erőszakot, ha az szükséges. A főgonosz alakja is viszonylag egysíkú, egy zseniális bűnöző, aki mindent számításba vett a gép elfoglalása során, csak a frissen szabaduló elítéltet nem, és ez végzetes hibának bizonyult. Természetesen van itt egy jó barát és a egy, a körülményekhez képest gyenge nő, akit meg kell védeni, valamint egy rakás bűnöző, akik közül csak néhánynak jutott kiemelt szerep, de ők aztán mindent vittek. És el ne feledkezzünk a jóravaló rendőrbíróról, aki a végére meglepően jól tolja az akciót, és a tenyérbemászó modorú drogos nyomozóról, aki természetesen leckét kap arról, hogy jó lenne, ha lejjebb venne az arcából. Hát csoda, ha ebben a szereplőcunamiban Cameron szép szőke kolibrimadarának és kislányának csak jelzésértékű játékidő marad? De nem is baj, legalább nem lesz szirupos a történet (kivéve a végét, de ez várható volt Bruckheimer stílusát ismerve), adhatunk az akciónak és mi lányok, kedvünkre legeltethetjük a szemünket a jobbnál jobban kidolgozott izmokon.

A forgatókönyv alapvetően nagyon jó volt, viszont éppen az volt a legnagyobb hátránya, ami az előnye: túl sok karaktert zsúfoltak bele, a történetben pedig az volt a lényeg, hogy minél több csavar legyen benne, a logika és a következetesség nem sokat számított, de mivel összességében jól szórakoztunk, ezért ez senkit sem zavart. Igazi közönségbarát mozi ez, amelyet profin összeraktak az alkotók, mégis az osztályon felüli szereplőgárdának köszönhető, hogy ekkora siker lett belőle.

Nicolas Cage külsőleg és belsőleg is csúcsformában volt a forgatás idején, és John Malkovich személyében méltó ellenfelet kapott, aki természetesen simán lejátszott mindenkit a filmvászonról. De azért nem kellett félteni Ving Rhames-t, John Cusack-ot, Colm Meaney-t, Danny Trejo-t és Steve Buscemi-t, nekik is akadt néhány felejthetetlen jelenetük. Erősen javallott szinkronnal megnézni a filmet, már csak azért is, mert úgyis magyarul vésődött be a szöveg az emlékeinkbe egykoron.

Akciófilm ritkán kerül Oscar-közelbe, ez az alkotás azonban kivétel, két jelölést is bezsebelhetett, ami nem csoda, hiszen annyira kifejező volt a zene, hogy máig a fülünkben cseng, ha meglátunk egy jelenetet a filmből. Simon West hasznosan használt fel minden dollárt a rendelkezésre álló büdzséből, melynek köszönhetően egy nagy sikerű, emlékezetes film született, amelyből máig vég nélkül tudjuk idézni a kedvenc képeinket és poénunkat, amelyeket természetesen kíváncsian várok kommentben. (nálam ez az a kép, amikor Cage lassítva leszáll a buszról, szövegben pedig a tökéletesen szenvtelen arccal előadott "jót röhögtem"). Kötelező darab!

8/10

 A Con Air - A fegyencjárat teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.