Nem tud kimenni a divatból ez a musical, pedig nem mostanában készült. Mi lehet a varázsa, ami miatt nem tudnak betelni vele a nézők? A jó zenén, Travoltán és Olivia Newton-John-on kívül az, hogy visszavisz bennünket a boldog középiskolás évekbe, amikor még teljesen felelőtlenül élhettünk bele a világba, nem számított más, csak a szerelem, a barátok/barátnők, egy táncverseny na és egy cool autóverseny egy másik iskola diákjaival. Régen volt, szép volt, és köszönjük Randal Kleiser-nek, hogy eszünkbe juttatta ezeket az időket, és olyan jól összerakta nekünk ezt a bájos zenés darabot, hogy évtizedek múltán sem kapcsoljuk el a tévét, inkább felcsavarjuk a szőnyeget, és toljuk a bulit, ahogyan egykoron, mert nőjön fel, aki akar!
Danny (John Travolta) és Sandy (Olivia Newton-John) egy szép nyarat töltenek együtt, majd kénytelenek búcsút venni egymástól, mint kiderült nem örökre. Ugyanabban a középiskolában lesznek végzősök, azonban a nagy viszontlátás nem a terveik szerint alakul, Danny nem akarja kimutatni a barátai előtt az érzelmeit, ezért nem bánik túl szépen Sandy-vel, aki érthető módon megsértődik. Aztán természetesen véget ér a durci, győznek az érzelmek, de ez sajnos nem elég, mind a kettőjüknek változnia kell, ha együtt akarnak maradni...
Nem kis feladat egy színpadon már sikeres musicalt filmre vinni, hiszen máshová kell helyezni a hangsúlyokat, más szempontok alapján kell kiválasztani a főszereplőket, nagyon sokat kell változtatni ahhoz, hogy a vásznon is hasson a darab. Randal Kleiser nem volt szívbajos, adott a látványnak, a koreográfiának, miközben áradtak az érzelmek, volt itt romantika, dögös autótunning, autóverseny, táncverseny, miközben bonyolódtak a szerelmi szálak, miközben semmit sem veszített a gyermeki bájából a történet. Az sem volt zavaró, hogy a szereplők már közel sem voltak tinik a forgatás idején, tökéletesen illúziókeltően hozták a középiskolás szereplőket, egyszer sem éreztük úgy, hogy nem hiteles az alakításuk.
Nem túl bonyolultak a karakterek, mégsem sablonosak, hamar megkedveljük a szereplőket, erősen drukkolunk, hogy minden rémisztően komoly problémán túl tudjanak lépni (nem fanyalogni! egyszer mi is voltunk tinik, és megszenvedtük a középiskolai problémákat és az első szerelem minden szépségét és bonyolultságát). A szende Sandy kezdetben eléggé háttérbe szorul a nagymenő Danny mellett, aztán mégis ő lesz az, aki megtanítja az addig nem kicsit felületes fiatalembert arra, hogy mit is jelent az elköteleződés, és arra is, hogy lejjebb kell vennie az arcából, ha együtt akar lenni ezzel a kedves és értékes lánnyal. Aztán itt van még a forróvérű Rizo, aki természetesen megszelidítésre kerül Kenicke által, aki szintén sokat komolyodik a történet során. A végzős diákok a felnőttkor küszöbén próbálnak úrrá lenni az eléjük tornyosuló problémákon, gyerekek még, azonban lassan, de biztosan elkezdenek éretté válni a felelősségteljesebb életre. De ez nem dráma, hanem musical, itt a zenén, a táncon, a bulin, az áradó érzelmeken van a hangsúly, magával ragadnak bennünket az események, ami ritkán szokott sikerülni ebben a műfajban.
Nem hibátlan az alkotás, de kit érdekel, amikor úgyis Sandy és Danny übercool bőrszerkós kettőse jut először eszünkbe a címről, aztán az összes többi kedvenc dal, jelenet (nekem az autóversenyből az, amikor a két verda szinte függőlegesen megy a falon), és a jól eltalált hangulat, amelyen nem fog az idő. Musicalfüggő lévén nagyon magasan van nálam a mérce a műfajban, de ezt a filmet nem tudom nem szeretni, gyerekkorom óta imádom, nem tudom elégszer megnézni, pedig nincs benne semmi extra, mégis felejthetetlen. Nem kell komolyan venni ezt az alkotást, csak hagyni kell, hogy átáramoljon rajtunk, ne fogjuk vissza magunkat, irány a konyha/szoba közepe és indulhat a felhőtlen bulizás karaokéval egybekötve, ha a szomszéd ránk szólna, mondjuk neki, hogy ne morogjon, jöjjön inkább ő is agyeldobni.
John Travolta kiváló választás volt a férfi főszerepre, a diszkókorszak szupersztárja dögösen tekergette a derekát, megtestesítette az akkori férfiideált, ráadásul nemcsak jól táncolt és énekelt, hanem még a színészi játékban sem volt hiba. Olivia Newton-John elsősorban énekesnő, nem vitte túlzásba a szerepformálást, de kellően bájos volt (és a végén kellően dögös), jól működött a kémia Travoltával. Stockard Channing-é volt a legerősebb alakítás, de a többiek is derekasan helytálltak.
Randal Kleiser legnagyobb sikere lett a Pomádé, méltán, hiszen jó kis filmet hozott össze nekünk, amit ma is bármikor bevállalunk, a megunhatatlan gyerekkori kedvencek közé tartozik, és bár a diszkókorszak már régen lecsengett, mégsem érezzük úgy, hogy divatjamúlt lenne. Annak idején még Oscarra is jelölték a sok közül a "Hopelessly Devoted to You című dalt, amit persze nagyon szeretünk, de mégsem ez lett a legnagyobb közönség kedvenc. Az animációs jelenetek az elején zseniálisak, nagyon sok kreatív ötlet található benne, úgy jó ez a film, ahogy van! Csak az a tökéletesen méltatlan folytatás ne lett volna..
8/10
A Pomádé teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
