A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni

Már napokkal mielőtt egyáltalán beültem volna a Pawn Sacrifice-ra, azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy egy látszólag ekkora ambíciókkal érkező darab ennyire fű alatt csorog be a filmvilágba. Hatalmas vonzerő lehetett volna a direktori székben az az Edward Zwick, aki Az utolsó szamuráj és a Véres gyémánt világhírű rendezőjeként ismert, a forgatókönyvet jegyző, tavaly a Locke-kal arató (de legszívesebben még mindig az Eastern Promises kapcsán emlegetett) Steven Knight, a főszerepben pedig Tobey Maguire nagy Oscar-reményekkel térhetett volna vissza. (Nem véletlenül ő az egyik producer is.) Ehhez képest a produkció (amely egyébként már tavaly ilyenkor látható volt a torontoi filmfesztiválon) a múlt héten úgy mutatkozott be az amerikai mozikban, mint amikor egy stúdió elkölt 10-20 milliót egy borzasztó filmre, és a végeredményt látva arra jut, azzal tudja a legjobban csökkenteni a veszteségeit, ha egy fillért sem költ a marketingre. (De még a túl sok vesztenivalóval nem rendelkező CineFest sem akarta felhívni rá a figyelmet.) Szerencsére arról szó sincs, hogy ilyen filmesek kezéből egy nézhetetlen produktum került volna ki, de utólag abszolút megértem, hogy nem látta senki értelmét komolyabb erőfeszítéseket és összegeket ölni a Gyalogáldozat népszerűvé tételébe.

Ugyanis az alkotás a két (számomra) legérdektelenebb műfajt vegyíti: az életrajzi és a sportfilmet. Bár utóbbinak is csak erőszakkal (és leginkább filmes eszközei miatt) mondható, lévén, hogy ez a sport a sakk. A középpontba állított küzdelem Bobby Fischeré (Toby Maguire) és Borisz Szpasszkijé (Liev Schreiber), illetve jobban mondva Fischeré és az ő megbomló elméjéé. A zseniális, ugyanakkor meglehetősen arrogáns sakkozó pályafutásánál ugyanis a Gyalogáldozatban sokkal nagyobb hangsúlyt kap, hogyan küzd meg a szovjet riválisok által rá nehezedő nyomással, és az ebből kialakuló elképesztő paranoiával - amely azonban elengedhetetlen része sikereinek.

Nem nehéz ebben a koncepcióban meglátni olyan klasszikusokat, mint az Egy csodálatos elme, és a Gyalogáldozattal pont az a legnagyobb baj, hogy szinte teljesen az elődök által kitaposott úton jár, akár ellentmondásos főhősét, akár annak küzdelmes karrierjét kell megrajzolnia. Klisés, ahogy Fischer egyre inkább szétcsúszik és mindenben szovjet kémeket és poloskákat lát, klisés, ahogy először nagy mellénnyel, majd saját maga bukását okozva és végül onnan visszakapaszkodva vívja meg sakkjátszmáit, de a legnagyobb probléma az, hogy a film igazán ezekre sem tud építkezni.

A Gyalogáldozat ugyanis az első pillanattól kezdve semmi másról nem szól, csak főhőse sztárallűrjeiről (a gyerekkori szakaszok ebben hátborzongatóan mesterkéltek), és a teljes út, amit bejár, mindössze annyi, hogy ezeket idővel nem Fischer önteltségéből, hanem megbomló elméjéből vezeti le. Fischer életének nincs drámája, maximum tragéidája, harcai leginkább saját fejében zajlanak, ez pedig egy átélhetetlen, dinamika nélküli filmélményt eredményez, amelynek részesei helyett csak szemlélői vagyunk.

Teljesen más szempontból, de ugyanez a probléma a produkció másik fő elemével, a sakkal: míg az autósport vagy a box esetében könnyű vizuálisan egyértelművé tenni (az elengedhetetlen kommentátori aláfestés mellett), éppen hogy áll egy küzdelem, itt háttértudás hiányában nagyon nehéz lekövetni a játszmákat, hiába kapunk több mellékszereplőt is arra, hogy ezeket magyarázzák. A legtöbb, amit érzékelünk ezekből a meccsekből, hogy két színész rövidebb-hosszabb ideig pakolgatja a bábukat, majd valaki nyer, és hiába magyarázzák el közben/utólag, hogy milyen pazar húzásoknak lehettünk tanúi, ez még kevés ahhoz, hogy izgulni tudjunk rajtuk.

Ugyanakkor minden lapossága és sablonossága ellenére a Pawn Sacrifice tele van olyan ötletes apróságokkal, amelyek mégis valamennyire elviselhetővé és tetszetőssé teszik a látottakat időnként, elsősorban a szereplők fanyar humora, a részletgazdag ábrázolásuk, és még a színészek játéka is külön fénypontja lehetne a műnek, ha lennének benne olyan valódi mélységek és magasságok, amelyeken keresztül például Maguire kibontakozhatna.

Így azonban csak egy újabb életrajzi tucatfilmnek lehettünk tanúi, amely letudta egy újabb amerikai ikon előtti tisztelgés feladatát, de pár másodperces húzásokon kívül semmi olyat nem tudott felmutatni, amellyel eséllyel szállhatott volna küzdelembe legalább a többnyire szintén nem túl acélos, Oscarért igyekvő produkciókkal. Csak bízni tudok benne, hogy egyszer ezek az alkotások eljutnak oda, hogy nem abból indulnak ki, mit és kit lehet eladni, hanem, hogy mi működne a vásznon...

5,5/10

A Gyalogáldozat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán