A filmet a Jameson CineFesten volt lehetőségem megtekinteni

Dope
1. A drug taken illegally for recreational purposes, especially cannabis
2. A stupid person
3. Very good

Meg kell magyaráznom, miért nem látjátok fent - a Cinefest által egyébként is inkább csak informatív jelleggel használt - magyar címet: ugyanis meggyőződésem, hogy a Dope címét egyáltalán nem az itt megjelölt első, hanem a harmadik értelemben kell használni. Legalábbis miután láttuk, nehéz lesz nem így tenni: Rick Famuyiwa filmje jó eséllyel hajt ugyanis az év legjobb vígjátéka és coming-of-age mozija címre, és ha nem érezném azt, hogy relatív ismeretlensége meg fogja gátolni ebben, még akár leendő klasszikusként is aposztrofálhatnám.

Malcolm (Shameik Moore) Los Angeles egyik legrosszabb hírű külvárosában él és jár iskolába. Azonban Malcolm és barátai (Tony Revolori, Kiersey Clemmons) egyáltalán nem tartoznak a tipikus gettótinik közé, a bandák helyett sokkal inkábbi izgalomba hozzák őket a geek dolgok és a 90-es évek hip-hopja, ezen felül pedig "olyan fehéreknek való dolgokkal foglalkoznak, mint a jó jegyek és a továbbtanulás". Azonban teljesen véletlenül őket is beszippantja Inglewood miliője, ugyanis egy bulin egy ismerős díler Malcolm táskájába rejti el a szajrét, mielőtt elkapnák a rendőrök. Innentől kezdve pedig három hősünknek ki kell találnia, hogyan lavírozzanak úgy, hogy se a rendőrök, se a drog eredeti tulajdonosa ne kapja el őket, miközben végzősként és a helyi társadalom számkivetettjeiként a saját életükben is van éppen elég problémájuk.

Könnyelmű lenne elcsépelt koncepciónak gondolni a szokásos "ügyetlen figurák szembeszállnak a kemény gengszterekkel" felállást, ugyanis Famuyiwa annyira kreatívan nyúlt a szituációhoz, hogy még azok is elszégyellhetik magukat, akik megteremtették ezt a klisét. Persze hozzátartozik a képhez, hogy a Dope nem is erre a vonalra van kihegyezve, de hőseink kezdeti ügyetlenkedése annyira kacagtató és ötletes formába vannak csomagolva, hogy a film nézése közben meg nem mondtam volna, hogy egy, már több produkció által bejáratott vonalon mozognak. Pazar beállítások, ötletes ugrások egyik jelenetből a másikra, egy kiváló soundtrack rajta a világ egyik legmenőbb filmbéli bandájával - csupa olyan elem, amelyből látszik, hogy mindenki kitette a lelkét, hogy az alkotás egy tökéletes atmoszférát adjon vissza, akár Inglewood, akár főhőseink saját világáról van szó. Ebben a műben nincsenek comic relief karakterek, érdekes és kevésbé érdekes figurák, a Dope minden egyes alakja egyaránt utánozhatatlan, humoros, de a karikaturisztikus jegyek mögött alapvetően életszerű vonásokra visszavezethető szereplő.

Ezek után azon sem kell meglepődni, hogy az ő interakcióik minden párbeszédet felülmúlnak, amelyet az utóbbi időben filmvásznon láttunk. És itt nemcsak arról van szó, hogy Famuyiwa tarantinoi magasságokat súroló (sőt, a mai Tarantinot tulajdonképpen minden további nélkül felül is múló) eszmefuttatásokat ad szereplői szájába például arról, hogy mi számít a szüzesség elvesztésének, és hogy hívhatja egy fehér srác a fekete haverjait "nigga"-nak, de mindezek egy annyira üdítően érett és józan perspektíva részei, amelyre nagyon kevés alkotó képes. A rendező nem kinevetni akarja ezt a világot, nem sajnáltatni a benne élőket, nem valamiféle segélykiáltást megfogalmazni, hanem ahogy félig-meddig a főszereplő is kimondja, egyszerre kívülállóként szemlélni és mégis részének lenni. És éppenséggel ez a csúcsteljesítmény a Dope-ban, hogy egyaránt profitál abból, hogy Famuyiwa az utolsó porszemig tökéletesen ismeri ezt a környezetet, illetve abból, hogy ennek ellenére nem végletes érzelmekkel, hanem érett gondolatisággal festi le.

Mert akármennyit dicsértem a humorát, ez a mű végső soron mégiscsak egy dramedybe oltott felnövéstörténet, amely a szórakoztatás mellett az utolsó percekre igyekszik egy borzasztóan erős állásfoglalást is megfogalmazni, és szatirikus elemei ellenére sem félvállról venni a küzdelmet, amelyet ezek a fiatalok nap, mint nap vívnak ebben a környezetben. Ez pedig természetesen ad egy újabb minőséget a Dope-nak, még akkor is, ha a sziporkázó felütésből kissé nehézkesen jut el ehhez a fináléhoz. Néha úgy érezni, mintha egy-két fontosabb jelenet ki is esett volna, azonban helyettük pont azok maradtak benn, amelyek kissé körülményesebben lökik előre a cselekményt. Az alkotás kissé hosszúnak is érződik, igaz, nem azért, mert döcögős lenne, hanem mert annyi minden történik benne, hogy A király visszatérhez hasonlóan három befejezése van egymás után, és a Dope forgatókönyvének feléből is kerek filmet lehetett volna rendezni.

Valamennyire pont az is a bajom ezzel a darabbal, hogy végül már kissé zsongott a fejem attól az élménytől, amely egy briliáns szövegekkel tűzdelt vígjáték, egy botcsinálta gengszterfilm és a gettóban élő fiatalok sajátos felnövéstörténetének eszméletlenül tömény esszenciája. De összességében egy-egy nehézkesebb váltás ellenére is tökéletesen házasítja ezeket a stílusokat Rick Famuyiwa, ennek köszönhetően pedig a Dope az év egyik legeredetibb, legszerethetőbb és legmenőbb mozija lett.

9/10

A Dope teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán