Megérkezett az ősz, ez pedig előbb-utóbb remek filmeket fog hozni magával, de egyelőre még a múlt héten megkezdett átmeneti időszakot éljük. Azaz Hollywood megpróbál mindent kiszórni, amitől eleve nem remélt túl nagy bevételt, ebben pedig különböző, az év végi díjosztogatásnál túl sok eséllyel nem induló európai alkotások lesznek vetélytársai. Ennek megfelelően népes és színes a mezőny, a színvonalasságának eldöntésében pedig ismét igyekszünk segítséget nyújtani.
Általában egy Oscar-esélyes filmnél legrosszabb esetben is a díjszezon végéig kell várni, mire a magyar mozikba eljut - igaz, a Cake reményei Aniston jelölése kapcsán hamar dugába dőltek, és végül egy Golden Globe-nominációval kellett beérnie. Rossz nyelvek szerint azért, mert a színésznő legnagyobb teljesítménye az volt, hogy smink nélkül mert a kamerák elé állni, de az biztos, hogy ha nincs ez a felhajtás, ez a szürke produkció aligha hívta volna fel magára a figyelmet. Így nézve pedig különösen is elrettentő, hogy hozzánk is csak így ősz elején sunnyog be...
Nem tudom megmondani miért, de annak ellenére, hogy a Miénk a világ sosem tűnt többnek egy semmitmondó bulifilmként, időként elhittem róla, hogy egy meghatározó generációs mozi is kinőhet belőle. A borzasztó (és pénzügyileg minden idők egyik legrosszabb nyitányában megmutatkozó) fogadtatás azonban bizonyságát adta, hogy Zac Efronék valószínűleg a 128 BPM-ről fognak 2 órán át értekezni, és a főszereplők kortársait érintő problémák inkább csak jól hangzó lózungokként jelennek majd meg a háttérben. És akármennyire is nem ez az a fajta produkció, amelytől magvas gondolatokat várna az ember, egy kicsit fáj, hogy az alkotók ennyire nem vették észre a számukra kínálkozó lehetőséget.
Mi is lehetne kényelmesebb választás egy filmes számára egy modern kori Rómeó és Júlia történetnél? Már ha a modern kor alatt a második világháborút értjük, mert természetesen minden százszor drámaibb, ha valahogy a nácikat is bele lehet keverni. Attól nem tartok, hogy giccsből és túlfűtött érzelmekből hiány lenne a produkcióban, attól viszont már sokkal inkább, hogy az emberi vonások, valódi és aktuális dilemmák ezzel együtt kimaradnak majd ebből a kifacsart romantikus meséből.
A távkapcsolat kérdése évről-évre egyre több ember számára lesz aktuális téma, éppen ezért bár számos film jelenet már meg a témában, úgy érzem, a Tízezer km-nek is van lehetősége újat mondani. Ez azonban mindössze csak egy lehetőség, éppen ezért bármennyire hangulatos is az előzetes, nem bocsátkoznék nagy hurráoptimizmusba, hogy aztán néhány közhellyel gazdagodva, csalódottan álljak fel a székemből. Mindenesetre az e heti termés darabjai közül messze ez tűnik a legígéretesebbnek.
A Szállító-sorozat sosem ütött meg magas mércét, de ez a reboot még azt is alulmúlja. Bővebben itt írtunk a filmről.
A francia vígjátékok sokszor alapulnak egy mindennapi szituációt egészen abszurd mértékekig eltúlzó alapötleten, ezúttal pedig a "zajos szomszéd" problematikáját emelik egy teljes filmen át tartó párbajjá. Ez persze rögtön felveti a kérdést, hogy alapvetően mennyi verziót lehet gyártani ugyanarra az ötletre, és tartok tőle, a fal két oldalán történő zajongás nem is igazán fog önfeledt nevettetéssé összeállni. Azonban a karakterekben már első látásra is van annyi szerethető vonás, hogy valamennyire kárpótolhat ezért - de valószínűleg nem a Vakrandi lesz az év vígjátéka még így sem.
