Ha az utóbbi években való produceri munkásságát nézzük Luc Besson lassan tényleg olyanná válik, mint a viccbeli adóellenőr, aki még a száraz citromból is képes még néhány cseppet kifacsarni. A felügyelete alatt készülő filmeknek hiába különböző a stábja, különbséget tenni köztük egyre nehezebb lesz. A Besson-istálló stilisztikája, ami lényegében a legjobb esetben is közepes forgatókönyvet, de pörgős tempót, dögös képi világot és látványos akciókat jelent az új évezred hajnalán még frissnek és élvezetesnek hatott. Ám az évek során fokozatosan egyre kiismerhetőbbé és egysíkúbbá vált, amit a sikerfilmek egyre romló színvonalú folytatásai is jeleznek. Így jutunk el a Szállító sorozathoz, amit hét évvel ezelőtt egy borzalmas harmadik résszel sikerül hazavágni és most Besson úgy döntött ideje feltámasztani. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e valóban új vérrel felpumpálni a sorozatot vagy csak a mostani filmipar újrahasznosításának egyik újabb jeles képviselőjéhez van balszerencsénk? Én a másodikra teszem voksom.
Jason Statham helyett Ed Skrein bújik most az egykori tengerészgyalogosból sofőrré vált Frank Martin szerepébe, aki a legrázósabb és legillegálisabb autós melókat is teljesíti, ha a kliens tartja magát az ő szabályaihoz. Legújabb ügyfele a gyönyörű és titokzatos Anna (Loan Chabanol) viszont már a kezdetektől fogva felrúgja ezeket a szabályokat, Frank-nek még sincs más választása mint vezetni, ugyanis a nő segítői elrabolták apját (Ray Stevenson), hogy sakkban tartsák. Kiderül, hogy Anna egy komplex bosszúhadjáratot folytat főnöke és Frank egykori megbízója, az orosz maffiafőnök Karasov ellen, Frank pedig kénytelen minden leleményességét és erejét bevetni ahhoz, hogy a két oldal között lavírozva életben tartsa apját és persze saját magát is.
Azt szerintem mindenki hamar elismerheti, hogy a Szállító sorozatot sosem az összetett forgatókönyv vagy a lehetséges csavarok miatt néztük. Statham tört, zúzott, verekedett jó látványosan, kaptunk némi autóreklámot, jól kinéző csajokat és egyéb látványelemeket. Amik alapvetően azért is kellettek, mert két akció között együgyű történetvezetés, trehány párbeszédek és nem éppen magas színvonalú színészi játék az, ami az ember kapott. Az akciók ötletes és erőteljes megkomponálása, a pörgős és dinamikus rendezés valamint Statham karizmája volt az, ami miatt ideig-óráig képes lehetett az ember a szkript logikai bakugrásain és a folytatásokban egyre látványosabban megmutatkozó túlzásokon szemet hunyni. Az Örökség esetében a fenti pozitívumok egyikétől már rögtön el is búcsúzhatunk és a többi sem teszi elég erősen a jelenlétét.
Skrein-nek ugyanis negyedannyi karizmája sincs mint Statham-nek és bár az akciókban korrekt fizikai teljesítményt nyújt, az a fanyar, cinikus humor, ami jellemző volt a karakterre az első három részben, teljesen hiányzik az Örökségben. A humor maximum a dialógusok egybitességét többszörösen felnagyító magyar szinkronhoz meg Ray Stevenson-hoz köthető, aki meglepően jól elvan Frank minden helyzetet lazán kezelő apjaként. Ő az egyetlen figura, akinek valamiféle kézzelfogható karaktere van, mert mindenki más Anna-tól és csinos segítőitől kezdve, az sablonos eurotrash gonoszokig annyira jellegtelen mint egy paneltömb. Az érdektelenségen és a súlytalanul kezelt sztorin még az alapvetően hangulatos és szépen fényképezett monaco-i helyszínek sem segítenek sokat, max. turisztikai szempontból.
A rendezői székben ezúttal a Veszélyzónát ledirigáló Camille Delamarre ült és sok pozitívumot az ő munkájához sem lehet kötni. Egybentartja a film meglehetősen vékony cselekményét és viszonylag pörgős iramot diktál, kevés üresjárattal és az akciók terén hála Istennek mellőzi azt az eszelős kamerarángatást és vágástechnikát, ami mondjuk Olivier Megaton sajátossága. Ugyanakkor a verekedések és autósüldözések koreográfiában vagy dinamikában meg se közelítik az első részben látottakat, ha van is arra emlékeztető mozzanat (bunyó irodai szekrények rekeszével) az pár pislogás alatt véget ér. Rajzfilmszerű komolytalanságával egyébként maga a film is teljesen tisztában van, amivel ad egy minimális "bűnös élvezet" faktort. Ezért kár, hogy a forgatókönyvírók a film vége felé egy olyan fenékből előrántott és nevetséges csavart lépnek meg, ami még ez alól is kis híján kihúzza a talajt.
A Szállító: Örökség egy technikailag tisztességesen összerakott, néha szórakoztató, de inkább fárasztó és abszolút értelmetlen reboot, ami még a sorozat nem éppen magasan lévő minőségi mércéjét se nagyon üti meg (mondjuk a harmadik résznél jobb filmet csinálni nem nagy dicsőség). Tudom, hogy egy agyatlan, szándékosan B kategóriás akciómozitól sem kell sokat elvárni, de ebben a műfajban van egy pár darab, ami megmutatta, hogy kell ezt megcsinálni, hogy az egyszerre legyen szórakoztató, dögös és egyszerűségében is színvonalas. Ez nem tartozik közéjük, Besson pedig jobban tenné, ha alkotótársaival együtt megpróbálna ezekbe a projektekbe a mozifilmes kliségenerátorból való válogatásánál több energiát fordítani.
4/10
A Szállító: Örökség teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.
