Nagyon alkotni a mozgóképek világában egy karriereket derékba törő átok is lehet: onnantól kezdve a művésszel szemben ez válik minimum elvárássá, és amikor szükségszerűen nem ugorja meg a lécet, csalódott rajongók céltáblája lesz. Valami hasonló történet a True Detective esetében is, noha a legkevésbé sem akarom elvenni Nic Pizzolato felelősségét: ő is megszállottan felül akarta múlni saját magát, rohamtempóban rákontrázni az első évadra, miközben ugyanazt hozni már nem tudta, mást pedig nem feltétlenül akart. De még az lett volna a jobbik eset, ha az idei True Detective-et az előddel húzott (hízelgő vagy kevésbé hízelgő) párhuzamai határozták meg, nem pedig ez a bizonytalan útkeresés, amelyet az évad nagy részében bemutatott.
Már az évadnyitó kapcsán is pedzegettem, hogy kicsit merész volt ugyanabba a formátumba ezúttal két főszereplő helyett négyet beleszuszakolni, és sajnos Pizzolato később sem talált helyet ennyi központi alaknak. Igaz, mintha nem is akart volna: Paul és Ani mindig is másodhegedűsként asszisztáltak a mű fő párosát jelentő Frank-Ray kettős mellett, miközben írójuk papírmasé tragédiák ad-hoc előrángatásával igyekezett kárpótolni minket hiányzó mélységükért. Viszont ahhoz épp elég teret kaptak, hogy az első néhány epizód teljesen egy helyben tébláboljon, mert Pizzolato még a karakterek csiszolgatásával volt elfoglalva. Bár ez részben az első évadra is igaz volt, most már teljesen egyértelműen háttérbe szorult a krimi a dráma mögött, Pizzolato tessék-lássék adagolta csak egyébként igen tisztességesen megszőtt (de egy ekkora történethez talán túlságosan is körülményes) összeesküvésének elemeit, teljesen kihagyva a nézőt, de tulajdonképpen saját szereplőit is a nyomozásból. Igazán nagy fordulatok helyett a semmiből érkezett, félmondatos információk lökték tovább a cselekményt, amelyet borzasztó nehezen sikerült csak a szereplők tragédiáinak részévé tenni. Míg tavaly az 5-6. rész tájékán egy szinte zsigeri erejű küldetéstudat rángatta vissza hőseinket az ügyhöz, ezúttal szinte a kamerának darálták a kifogásaikat, hogy miért nincs jobb dolguk, mint a nyomozással foglalkozni.
Pizzolato pedig bármennyire is más irányba vitte el ezt az évadot, sajnos belement az ehhez hasonló öngyilkos párhuzamokba. A 4. rész végén érkező akciójelenet például bármelyik sorozatnak kiemelkedő eleme lehetett volna, itt azonban leginkább Fukunaga tavalyi zseniális munkájára sikerült csak felhívni a figyelmet - egy olyan összehasonlításra, amelyből nem lehetett jól kijönni. Fukunaga, de önmagában az egységes rendezői koncepció hiánya volt egyébként is az évad egyik legnagyobb gyengesége, a jellegtelen vagy az előző szezon vizualitásából származó képsorok képtelenek voltak látvány szempontjából egy saját karaktert adni a műnek, és ez egységesen mindegyik direktorra jellemző volt. Ez valamennyire igaz volt az írásra is, ugyanazok a nagyívű monológok és költői szófordulatok sokkal furcsábban álltak a mostani szereplők szájában, mint Rust Cohle-ében, és azt is megkockáztatom, néhol már azt sejttették, hogy önmaga paródiájába akar fordulni a True Detective.
Ennek az évadnak ugyanis nem a brutalitásában, szövegeiben is megbocsátható hatásvadászat, hanem a visszafogottság és a földöhözragadtság volt a fő jellemzője. A földöntúlinak tetsző louisianai mocsarak helyett a jól ismert piszkos kaliforniai külvárosokat, a misztikus elemekkel átszőtt első évad helyett egy realista noirt láthattunk, amelyet egy meseszerűnek is felfogható küzdelem helyett hús-vér gengszterek hatalmi harcai töltöttek be, és amely az évadzáróval is igyekezett jelezni, hogy nem kíván annyira távolinak tűnni a valóságtól. Kár, hogy mindez igazán csak az utolsó 3 részre érett be az évadban, és onnantól kezdve mintha egy teljesen másik True Detective-et is láttunk volna - azt, amelyiknek eleve meg kellett volna születnie. Szép lassan kezdte hátrahagyni a karakterek fárasztó agonizálását, és egy valódi súllyal rendelkező, a komóos tempója ellenére is magával ragadó élménnyé vált, az utolsó epizód másfél órás hossza pedig jelezte, hogy Pizzolato is úgy érzi, bőven lenne még mit mesélnie ebből.
Már az első rész után megfogalmazódott bennem, hogy a 2. szezonban is ott van egy jó sorozat lehetősége, csak idő kell a kibontásához. Akkor nem gondoltam volna, hogy ez az évad felét fogja jelenteni, és a végeredményt látva azt kell mondanom, Pizzolato sikeresen kitalálta, hogyan akarja továbbvinni a True Detective-et, csak sajnos ehhez 4-5 rész kellett neki a 8-ból. Utána viszont ismét egy remek sorozatot láthattunk, amely még valamennyire a saját hangját is megtalálta, éppen csak az ehhez történő felvezetéssel nem tudunk mit kezdeni. Remélem, a harmadik évad előtt (ha lesz), az író kivesz egy jó hosszú szabadságot, kicsit elszakad ettől a világtól, és egy olyan koncepcióval tér vissza, amely tényleg a saját útját járja - méghozzá az első perctől kezdve.
A True Detective teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
