Éppen a napokban kapott premierdátumot (2017. december) a Spielberg kezében készülő filmadaptáció, úgyhogy ennél jobb alkalom nem is adódhatna, hogy elővegyük a majdani film alapjául szolgáló regényt. (Már persze azok számára, akik jobban szeretnek olvasni, mint 2 és fél évet várni.) Ernest Cline műve villámgyorsan geekbibliává vált, és elnézve az idei nyár nosztalgiasznobizmusra bazírozó filmáradatát, időzítése nem is lehetett volna jobb. Persze hiba lenne azt állítanom, hogy mindössze ennyi a Ready Player One sikerének a titka, de a könyvnek ettől függetlenül tényleg kicsit nagyobb a füstje, mint a lángja.

Cline sokféleképpen is megoldhatta volna gyerekkori kedvenceinek bevezetését a koncepcióba, és egy legalább annyira zseniális, mint erőltetett megoldást választott: a nem túl távoli jövőben meghal az egész világot behálózó virtuális valóság megalkotója, elképesztő vagyonát pedig arra hagyja, aki a szoftverben a megfelelő easter eggeket összeszedve megnyer egy versenyt. Ezek pedig nem mások, mint az illető fiatalkori kedvencei a 80-as évekből, a filmektől és sorozatoktól kezdve a zenéken át egészen az arcade videojátékokig. Innentől kezdve a disztopikus világ elszegényedett millióinak egyetlen értelmes céljává válik a vadászat, köztük Wade Wattsnak is, akinek az egyetlen esélyt az jelenti, hogy mindenkinél elszántabban készül fel a különböző klasszikus művekből. Erre pedig szüksége is lesz, ugyanis természetesen egy hatalmas vállalat is szemet vet a mesés örökségre, és kicsit több erőforrást tud bevetni, mint a lepusztult mobilházparkból érkező fiú...

A recept tehát nagyon egyszerű: Cline sorban rángatja elő a saját fiatalkorát is meghatározó darabokat, miközben egy maximálisan kidolgozott (és az emberiséget szinte már Mátrixként behálózó) virtuális valóságon vezeti át főhősét. Egy mondatban nagyjából ennyi a Ready Player One, azonban azt mindenképpen a szerző javára kell írni, hogy nagyon alapos műve szabályrendszerének kidolgozásában, tökéletesen ismeri egy játék (és szoftver) felépítését, és még azt is ügyesen építi bele történetébe, hogy pont ugyanarra a nosztalgiavonatra akarja felültetni az olvasót, mint a verseny létrehozója főhősünket. Ez azonban minden félelmem ellenére sem jelent kritikátlan sznobizmust, maga az író is a 21. század gyermekeként született főszereplő szemüvegén keresztül közelít ezekhez a műalkotásokhoz, nem egyszer igen éles kritikával. (A rendező személyét nézve például különösen is vicces az Indy4 ekézése.) Éppen ezért amikor tényleg dicsfénybe állított valamit, akkor azt sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeltem, mintha csak egy végeláthatatlan ömlengésből állt volna a könyv.

Viszont amennyire profi és kidolgozott a mű hátterét adó környezet és rendszer, Cline annyira kevés erőfeszítést fektet a történet fordulataiba, karaktereibe és az ő kapcsolataikba. Nem nevezném összecsapottnak ilyen téren a regényt, de egyik téren sem tud olyan megoldásokat szállítani, amelyek ne lennének már ezerszer látottak vagy teljesen maguktól értetődőek. Stílusában ráadásul meglehetősen kiegyensúlyozatlanul váltják egymást a különböző cselekményelemek: a vadászat izgalma, a főhős múltja, az elé kerülő alkotások értékelgetése és a többi karakterrel alakuló kapcsolata súlyos, 20-30 oldalas tömbökben jelenik meg, és akármelyik is álljon ezek középpontjában, idővel elkerülhetetlenül fárasztóvá válik. A regény egyetlen izgalmas vonását viszont érdekes módon nem az online, hanem az offline környezet hordozza, ugyanis a Ready Player One többi részével ellentétben Cline itt csak úgy szórja az eredeti ötleteket, hátborzongatóan érzékletes és kellemetlen atmoszférával indokolva meg, hogy miért akar mindenki a virtuális világba menekülni.Az azonban biztos, hogy ha nem is szolgál sok újdonsággal, filmként remekül fog működni az alkotás, ugyanis Cline teleírta csupa nagyon vizuális, és éppen ezért akár elképesztően látványosan is megvalósítható jelenettel. Kicsit bánom is, hogy a látnoki vénáját egyre inkább elveszítő Spielberghez került, és nem egy ifjú titán kapta meg (arra például nagyon kíváncsi leszek, a virtuális környezet kapcsán milyen eszközhöz nyúl majd), ugyanakkor a mű kalandos-ifjúsági jellege pont azt a stílust képviseli, amelyben a rendező mindig is jó volt. És éppen ezért még annak is van mit várnia, aki a könyvből már megismerte ezt a sztorit.