Christopher McQuarrie remekül prezentálja, mennyire forgandó a szerencse Hollywoodban: az instant klasszikus Közönséges bűnözők írójaként mindenki a lába előtt hevert, ő azonban egy langyos rendezői bemutatkozáson kívül egy évtizeden keresztül nem tudott semmit összehozni, és a 2010-es évek vége felé is csak egykori alkotótársa, Bryan Singer révén jutott többnyire nem túl inspiráló munkákhoz. Második rendezése, a Jack Reacher sem volt éppenséggel az a kaliber, amelyben 1995-ben besoroltuk, azonban címszereplőt alakító Tom Cruise személyében egy olyan sztárral került össze, aki nagyon sok ajtót meg tud nyitni Hollywoodban. A színész pedig nem véletlenül karolta fel McQuarrie-t, ugyanis bár a Jack Reacherből elsőre nem néznénk ki (és nem is hordoz magában) sokat, egy nagyon tehetséges alkotóról árulkodik.

Egy titokzatos mesterlövész (Jai Courtney) egy reggel látszólag különösebb ok nélkül lelő 5 embert. A rendőrség villámgyorsan megtalálja ártatlan társa személyében a gyanúsítottat, akinek egyetlen kívánsága van: kerítsék elő Jack Reachert (Tom Cruise). Reacher egy meglehetősen öntörvényű katonai nyomozó, aki annak ellenére, hogy a vádlottal nem ápol felhőtlen viszonyt, elhatározza, hogy végére jár az ügynek, és előkeríti a valódi elkövetőt. Még ha ezzel a saját életét is veszélybe sodorja.

Bár nem olvastam az eredetiként szolgáló Lee Child-regényt, erős a gyanúm, hogy a Jack Reacheren a legkevésbé sem akadt volna meg a tekintetem, ha egy könyvespolcon találom magam vele szembe. Egy olyan fajta akció-krimi, amely ugyan igyekszik egy fordulatos cselekményt megrajzolni, alapvetően ritkán sikerül túljárnia nézője eszén, és döbbenetesen eredeti elemekkel előállnia. Azonban az igazán csavarosabb szakaszok megoldására sem juthatunk el mi magunk, ezeket többnyire a címszereplő hosszas (és éppen csak a témájuk miatt nem unalmas) monológjai adják át nekünk, ezt a szintet pedig egy pár száz klasszikus bűnügyi történet biztosan tudja hozni a Jack Reacheren kívül.

Azonban Christopher McQuarrie-nak hála a végeredmény mégsem lesz egy szürke tucatkrimi: legalább olyan cinikusan közelített ehhez a történethez, mint az a néző, aki már 70 hasonló filmen túl van, ennek megfelelően pedig minden jelenetben igyekezett egy kicsit megtörni a sablonokat, vagy a főszereplő cinikus szövegeivel venni tudomást róluk. Néhányszor még sikerül humort is csempésznie a látottakba, de ez sajnos viszonylag kevésszer történik meg ahhoz képest, hogy mennyivel jobban áll(na) ez a stílust a produkciónak, mint a kissé noiros jellegű komolykodás. A rendező egyúttal megpróbál minden felesleges szövegelést kiiktatni a filmből, amely remek vizuális megoldásokat eredményez, többek között olyan finomságokkal, mint az egyetlen szó nélkül lezavart nyitó képsorok vagy a Roninra emlékeztető autós üldözés első és utolsó perce. Azt azonban ennek ellenére is meg kell jegyeznem, hogy a Jack Reacher akciófilmes vonásai (igazából nincs is sok ilyen) valószínűleg senkiben nem fognak mély nyomot hagyni, McQuarrie hiába jó tehát a részletekben, összességében igazán egy műfajban sem szállít kiemelkedőt alkotása.

Ez viszont már éppen elég ahhoz, hogy egy felejthető tucatmozi helyett az átlagossága ellenére is emlékezetes pillanatokkal teleszőtt filmmé emelje a Jack Reachert, McQuarrie-t pedig különösen sikertelen rendezői bemutatkozása után 12 évvel végre ebben a szerepkörben is feltegye a térképre. Egy tisztességesen összepakolt, kiegyensúlyozott zsánermix, és az okos megoldások pedig még egy ilyen, alapvetően nem sokra hivatott sztorinak is előnyére válnak.

7,5/10

A Jack Reacher teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán