Az Insidious azon kevés horror-franchise-ok közé tartozik, amelyek az első rész sikeréből nem igénytelen folytatások garmadájával próbálták kisajtolni a maximumot, hanem megpróbált az utóddal is felnőni az elsőhöz. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a 2011-es nyitódarab szörnyűségeit (az okosan nyitva hagyott befejezést kihasználva) a mitológia bővítésével kívánta továbbfűzni, csakhogy ezzel pont a horror esszenciája veszett el: elvégre amit ismerünk, attól nem félünk, márpedig az Insidious világát nagyon alaposan bejártuk a második fejezet végére. Persze a Chapter 2 testrablós-nyomozós motívumai némiképp összehasonlíthatatlanok az előd szellemjárásával, ugyanakkor ebben a formában működött, és jórészt pont azért, mert esélyt sem adott, hogy (minden valószínűség szerint rá nézve kevéssé hízelgő) párhuzamokat vonjunk az első résszel.

Ugyanakkor már itt is látszott, hogy nagyon hová nincs tovább fűzni ez a koncepciót, és bár ismét tiszteletre méltó húzás, hogy a sokat szenvedett Lambert-család kezét végre elengedtük, Leigh Whannell a lehető legtriviálisabb módon az eddigi mellékszereplőire próbálta felhúzni ezt az előzmény/spin-offot. Vagyis részben, ugyanis Elise, Specs és Tucker mellett azért még mindig egy (eddig) ismeretlen család van a középpontban, elsősorban pedig az ifjú Quinn Brenner (Stefanie Scott), aki anyja szelleme helyett egy annál sokkal rosszindulatúbb entitással kerül szembe, ami... valamit egész biztosan akar tőle...

A rendezői székben tehát már az Insidious-filmek atyja, Whannell ült, miután James Wan elment Halálos irambant rendezni (ezzel pedig két franchise nézőivel szúrt csak ki egyszerre), és sajnos a fényképezésért eddig felelős John Leonetti sem tért már vissza. Azonban pont külsőleg semmilyen változás nem látszik az alkotáson, ugyanazok a komótos, lebegő hosszú beállítások és kékes-pirosas árnyalatok jellemzik a képi világot (és ugyanaz a borzasztóan túltolt zene kíséri ezt), egy-egy kiragadott képkocka alapján meg sem tudnánk különböztetni az eddigi Insidiousoktól. Viszont annál inkább, ha egy kicsit mélyére ásunk ennek a műnek: ahogy már írtam is, jó darabig halvány fogalmunk sincs, hogy pontosan mi is a mostani szellemjárásnak a lényege, és az újdonsült rendező szinte meg sem erőlteti magát, hogy az eddigi mitológiát nem hogy továbbfűzve, de legalább tudomásul véve valamit kialakítson a démonos klisék előrángatása helyett. A film tele van lusta, kiszámítható motívumokkal, és mindez pont ugyanúgy vonatkozik a rémisztgetések felépítésére, mint a karakterekre és konfliktusaikra.

Az első felvonást sokan támadták annak idején azzal, hogy nem volt ijesztő, viszont az tagadhatatlan, hogy volt valami egészen rémisztő hőseink tehetetlenségében, amellyel a gyereküket övező veszélyt voltak kénytelenek nézni. A harmadik rész ennek éppen ellentéte: ijesztő (sokkal klasszikusabb, erősen jumpscare jellegű elemek sorakoznak), ugyanakkor a legkevésbé sem képes egy ösztönös, zsigeri félelmet plántálni nézőjébe. Látványos, hogy amíg korábban akár a film kétharmadáig néhány apró másodpercet leszámítva alig kaptunk valamit a rémségekből, ezúttal Whannell sejtetés helyett már szinte az első perctől kezdve kénytelen ellőni a puskaporát, rendre teljes valójában előrángatva nem is egy, hanem akár kettő kísértetet is. De minél inkább kézzelfoghatóvá teszi a félelem tárgyát, annál inkább el is veszejti annak hátborzongató jellegét, ráadásul még a funkcióját sem képes elmagyarázni. Gyakorlatilag a fináléig csak annyit tudunk, hogy jön valami gonosz lény, ami megfogja a lábadat, nagyon extrém esetben pedig földhöz vág, viszont éppen ezért az előző két résszel ellentétben semmi tétje a látottaknak. Amikor a történések súlyát már sikerül érzékeltetni, rögtön el is kezd működni az alkotás, csakhogy hiába áll össze az utolsó 20 percre, ez már nem tudja utólag feljavítani az addig történteket.

Nagyon szerencsétlen az is, hogy a filmnek tulajdonképpen két főszereplője van: Quinn, aki a játékidő felétől teljesen háttérbe szorul, hogy ott az addig alig szerepeltetett Elise kerüljön a középpontba. Ennek köszönhetően egyikük karakteríve sem mondható kereknek, és bár tiszteletre méltó az igyekezet, de ebben a formában meglehetősen elnagyoltak azok az ecsetvonások, amelyekkel Whannell egy kezdő forgatókönyvíró lelkiismeretességével próbálja megrajzolni küzdelmeiket. Hasonlóan a vissza-, vagyis időrendiség szempontjából inkább előreutalgatások itt már ahelyett, hogy beillenének az előző filmek hézagjaiba, kifejezetten mesterkéltnek tűnnek, és egyenesen újabb hézagokat kreálnak: rengeteg olyan információt hintenek el, amely az előző két részből nem kéne, hogy hiányozzon - és eddig nem is hiányzott.

És igazából ez a harmadik rész sem hiányzott: az várható volt, hogy érdemben nem tud hozzátenni majd az első két darabhoz, de annál mindenképpen többre számítottam, hogy egy gyenge kliséhorror lesz, amely csak fináléjában tudja megidézni az Insidious-hangulatot. 2011-ben még azon lelkendeztünk, hogy egy olyan mű született, amely bátran keresztül mert törni néhány alapvetéssé szilárdult sablont, ehhez képest 4 év alatt Leigh Whannell saját elveit félredobva pont ugyannak a rendszernek a kiszolgálója lett, amelyet akár meg is reformálhatott volna. És ettől egy kicsit az Insidious 3 is fájdalmasabb lesz, mint bármelyik másik színvonaltalan horror.

5/10

Az Insidious: A gonosz lélek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán