Amikor Jared Hess és stábja összekalapozott 400 ezer dollárt filmjükre, nem gondolták, hogy történelmet fognak írni: az első hétvégéjén éppen csak 6 moziban bemutatott produkció végül fél év alatt ennek az összegnek a százszorosát fogja összekalapozni. Ami addig (és tulajdonképpen azóta is) maximum a found footage horrorok területén volt elképzelhető, azt az amerikai piacra futószalagon érkező indie filmek egyike is végre tudta hajtani, ráadásul önmagában is komolyabb eredményeket ért el, mint az eléggé rétegnek számító független szcéna bármelyik darabja, ezzel pedig pénz és lehetőségek nélküli filmesek millióival hitette el, hogy nekik is van keresnivalójuk. A Napoleon Dynamite sikere viszont megismételhetetlen maradt, méghozzá abból a nyilvánvaló okból, hogy maga a film is utánozhatatlan.
A külsőségek alapján valahol a 80-as években járhatunk (bár a film nem igazán törődik az anakronizmusokkal legyen szó internetről vagy Backstreet Boys-számról a soundtracken), főhősünk pedig Napoleon (Jon Heder), aki a gimis "furcsa srác" legelvetemültebb példánya, aki filmvásznon előfordult. A napjait online csetszobákban töltő testvérével, nagymamájával (és az események alakulása folytán régi futballsikereiről álmodozó nagybátyjával) éli életét, és pont ugyanarról álmodik, mint minden 17-18 éves: népszerűségről és egy szép barátnőről. Egy ilyen alaknak azonban egyiket sem adják könnyen.
Őszintén szólva lényegében nem is történik semmi érdemleges a mű cselekménye során, amelyet még cselekménynek is túlzás nevezni: három összefüggő jelenetet is nehéz lenne benne találni. Vannak ehelyett viszont elképesztően random események és karakterek, aki a játékidő minden percét megtöltik. És ezzel nem túlzok: mindannyian ismerjük, amikor egy indie darab izzadságszagúan megpróbál egyedi és szokatlan lenni, a Napoleon Dynamite viszont gyakorlatilag ész nélkül csap bele a betegebbnél betegebb ötletekbe. Teljesen mindegy, hogy egy apró vizuális gegről, egy értelmetlen fél perces jelenetről vagy egy mellékszereplőről van szó, sorban érkeznek az elképesztően agyament megoldások, amelyek egyszerre iszonyatosan fárasztóak és újszerűen humorosak. Még a színészek retardált játéka és az ezt szándékosan amatőr módon kihangsúlyozó vágás is tökéletes abból a szempontból, hogy a filmnek egy momentuma nincs, amelyhez ne lenne kötelező kikapcsolni az agyunkat, és reménykedni abban, hogy elkezd működni ez a stílus.
Működni azonban csak addig működik, amíg van fantázia benne, ez pedig durván a játékidő első kétharmadát jelenti. Ezután viszont a jelenetekben egyre kevesebb az újdonság, a forgatókönyvben lévő minimális történetiség elvarrása a fináléban ugyan viszonylag jól sikerül, de szintén kizökkent az addig megszokott atmoszférából, mert a Napoleon Dynamite humora tényleg csak akkor működik, amikor nem hosszabb ívek mentén épül fel, hanem eszméletlenül koncepció nélküli. Ez pedig alapvetően általánosságban is elmondható róla: élmény nézni, ahogyan az ökörségeket sorakoztatja, de coming-of-age moziként egyszerűen csak agyrohasztó.
Ugyanakkor ezzel azok közé az alkotások közé iratkozhat (és iratkozott az elmúlt 10 évben) fel, amelyeknek az emléke sokkal pozitívabb lesz, mint az a másfél-két óra, amit velük töltöttünk. Egészként nézve a Napoleon Dynamite-ot sem akkora élmény végigülni, mint visszaidézni egy-egy zseniálisabb pillanatát, amelyek nagy része nem véletlenül vált klasszikus idézetté és popkulturális ikonná. Ennek megfelelően én is sokkal jobb szívvel tudom ajánlani, mint amennyire jól szórakoztam rajta, már csak azért is, mert tényleg a mai napig utánozhatatlan produkcióról van szó.
7,5/10
A Nevetséges Napóleon teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
