[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Talán nem túlzás, hogy a Justice League a DC és az adaptációikért felelős Warner Bros. Szent Grálja, az az elérhetetlen cél, amit már évtizedek óta próbálnak megvalósítani. A legújabb inkarnációja eredetileg idén érkezett volna, és nagyon sokáig próbálták megnyerni Christopher Nolant rá, de végül Zack Snyder rendezésében készülhet el 2017-re, miután bezsúfoltak elé egy rakás alapozó filmet. (Bár a Batman v Superman csúszása miatt én erősen kételkedem ebben a dátumban.) A Comic-Conon bemutatott DC-előzetesek és a Fury Road sikere kapcsán pedig időszerű volt elővenni ezt a 2006-2007 környéki tervezetet, méghozzá azért, mert akkoriban nem más, mint maga George Miller dolgozott a forgatókönyvön. (És - ld. lent a képet- már a casting is megvolt.) De ahogy azt tapasztaltuk, ez a verzió még elhalt, és elolvasva a szkriptet, alapos okai voltak ennek.
Mi is a Justice League dióhéjban? Gyakorlatilag a DC legmenőbb arcainak Bosszúállók-szerű összeresztése, Superman, Flash, Wonder Woman, Martian Manhunter, Aquaman, Green Lantern és a sorból kicsit kilógó (lévén nem "szuper"hős) Batman részvételével. Ebben a sztoriban éppenséggel utóbbi is okoz kalamajkát, ugyanis kissé etikátlan módon társai megfigyelésére kifejlesztett programja rossz kezekbe kerül, ennek köszönhetően pedig egy titokzatos valaki elkezdi módszeresen levadászni és hatalmába keríteni hőseinket...
Egy olyan világba érkezünk, ahol már teljesen természetesek ezek a szuperhősök, pedig nekünk, a nézőnek még egyáltalán nem azok. Nyilván semmi szükség ugyanazokra az eredettörténet-klisékre, és a mostani dömpingben pedig a szemünk sem rebben egy újabb ilyesfajta film kapcsán, azonban a forgatókönyvnek illene legalább minimálisan is megemlítenie, hogyan váltak integráns részévé főszereplőink ennek a világnak és mi az, amit ők képviselnek a műben. És a legnagyobb gond, hogy ebben a szkriptben minden ilyen alapozás magától értetődő: hogy tisztában kéne lennünk a szereplők múltjával, szuperképességeivel (számomra az alkotás felére alakult ki nagy vonalakban, Martian Manhunter pontosan mit is tud), avagy abból az alapállásból indul ki, hogy mi hatalmas geekek vagyunk, akik már legalább 50 kalandját elolvasták ezeknek a figuráknak.
Ezzel pedig csak az a probléma, hogy a karakterek egésze, a szövegeik, tragédiáik is teljesen a semmiből születnek és semmitmondóak maradnak számunkra, mintha csak egy hosszabb út záróakkordjait kapnánk meg. Azaz tulajdonképpen a Justice League önálló film helyett tökéletes folytatása lehetne valaminek - már csak azért is, mert a tétek, hősei próbatételei tipikusan arra emlékeztetnek, mint amikor egy alkotás éppen megpróbál felülmúlni egy elődöt. A probléma csak annyi, hogy a saját árnyékát sem tudja túllépni, és a gonosz hatalmába kerülő szuperhősöktől kezdve az ellenség kifejezetten félkész és jellegtelen figurájáig csupa olyan panelt használ, ami még egy generikus képregény-adaptációtól is kevés lenne, nem hogy a DC zászlóshajójától. George Miller pedig megalkothatta ugyan az elmúlt évek egyik legjobb akciófilmjét, a látványelemek itt viszont egy-két üdítő kivételt leszámítva kimerülnek egy kiscserkész-problémamegoldásban, és az egymást a falnak dobáló ellenfelekben. Egyedül az azóta a Marvel által teljes gőzzel felvállalt önreflexív poénkodás tűnik ki, ami abban az időben és főleg a DC-adaptációk későbbi hangulatát nézve egy eredeti elemnek volt még mondható.
Ahhoz túlságosan képregényszerű, hogy egy minden közönség számára működő filmmé válhasson, ahhoz pedig túlságosan nagyívű, hogy minden előzmény nélkül be lehessen dobni a köztudatba. De őszintén szólva szigorúan csak a minőségét nézve sem ütötte volna meg a mércét Miller munkája. Természetesen hozzá kell tennem mindehhez, hogy 2006-ban, amikor még egy Batman Begins volt az etalon és egy Superman visszatérrel alapozott a DC, ez a Justice League film sem számított volna olyan tragikusnak, de ma már inkább csak nevetség tárgya lenne.