Furcsa helyzetben vannak az igaz történeten alapuló filmek: amíg a nézők újabban már a valóságot (vagy legalábbis annak illúzióját) szomjazzák szinte minden médiumból, ezek az alkotások ezt mintha egyfajta bélyegként hordoznák ezt magukon. Engem például rengetegszer kizökkent, ha egy mű nem filmként, hanem beszámolóként viselkedik, és nem teljesíti azokat a kritériumokat, amelyek egy valódi forgatókönyv alapjait képezhetnék. A Conviction is rengeteg ilyen jellegű problémával küzd, viszont kivételesen pont a valószerűsége a legszerethetőbb benne.

Kenny és Betty Anne (Sam Rockwell, Hilary Swank) testvérekként jóban-rosszban kitartott egymás mellett zűrös gyerekkoruk folyamán, és felnőttként sem tesznek másként. Azonban ez hirtelen egészen más megvilágítást kap, amikor Kennyt elítélik egy gyilkosságért, az ártatlansága kapcsán hajthatatlan Betty pedig elkeseredésében arra szánja el magát, hogy elvégzi a jogi egyetem, hogy ha már más nem tudja, legalább ő védje meg a bátyját. Több, mint egy évtized és rengeteg magánéleti áldozat után el is jut céljához, azonban hiába okleveles védőügyvéd, amíg nem tud perdöntő bizonyítékot szerezni arra, hogy jogtalanul ítélték el Kennyt.

Alapvetően a Conviction sem képes ezt az ellentétet kielégítően feloldani, hogy a valóság sokszor nem a filmvászonra való, még akkor is, ha részben tudatosan idézi ezt elő azzal, hogy nem támaszkodik giccses fordulatokra. A minimális szinten ugyan felemelő sztoriból nagyon kevés tanulság vonható le, a forgatókönyv pedig izgalmas jogi dráma helyett a bürokrácia bonyolult útvesztőjébe küldi be főhősünket. Aki így inkább komplikációkkal találkozik csak mintsem valódi próbatételekkel (sokatmondó, hogy a családi drámát kell harcba küldeni azért, hogy egy kicsit megtörjön), testvére pedig értelemszerűen szinte teljesen passzív szemlélője a történéseknek.

De hiába nem tud (és akar) túllépni az igaz történetek általános érdektelenségén, a Conviction végső soron mégsem olyan kellemetlen élmény, mintha egy klasszikus díjszezonos darab lenne a műfajból. Ez pedig pont abból eredeztethető, hogy valóban nem akar egy klasszikus karakterívekkel és cselekményépítessel rendelkező darab lenni. Kenny és Betty Anne múltja és karaktere nem túl tolakodóan, és mégis kellő részletességgel van megfestve, ami mindenképpen egyfajta valószerűséget ad figuráiknak. Ráadásul a három idősík sem csak menetrendszerűen és funkciótlanul bedobott flashbackek sorozatát jelenti, hanem szinte tökéletes pontossággal csak akkor (és addig) jön a váltás, amikor azt a történetmesélés vagy a film ritmusa igényli. Valószínűleg éppen ezért könnyebb az átlagnál jobban elveszni a relatíve eseménytelen cselekményben és Betty körülményes jogi háborújában, valamint a színészek játéka és az éppen aktuális korhangulat érzékletes megfestése is segíti ezt az elmerülést.

Egyáltalán nem olyan élettelen alkotás tehát, mint a műfaji átlag, ugyanakkor jelentősebbnek sem nevezném. Egy csendes, nem túl ambiciózus film, amelynek a hősei előtti tisztelgésen kívül még funkciója sincs, ugyanakkor ezt a feladatot korrektül és sallangmentesen viszi véghez. Így ha nem is kihagyhatatlan alkotás, éppenséggel egy nézést még megérhet annak, akinek felkelti az érdeklődését.

7/10

A Meggyőződés teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán