Néhány zsáner kapcsán nehéz nem arra gondolni, hogy ezeknek a műfajoknak van egy konkrét szavatosságuk. A műfajteremtő darabok után ugyanazokat a vonásokat unting ismétlik, néhányszor talán magasabb szintre emelik, vagy megpróbálják egy új perspektívából megvalósítani őket, de a végeredmény szükségszerűen az, hogy egy bizonyos idő után már csak az utánzás vagy a teljes tanácstalanság vár arra, aki ezek között a keretek között próbál bármit is alkotni. Ilyen módon például James Gray is egy lehetetlen küldetésre vállalkozott, amikor 2007-ben egy gengszterfilmbe fogott bele, de Az éjszaka urai minden jellegzetes eleme ellenére is ha nem is hibátlanul, de jól vette ezeket az akadályokat.

Ismerős lehet például Bobby (Joaqin Phoenix), aki 1988 New Yorkjában egy menő szórakozóhely menedzsere, ami nem titkoltan az orosz maffia tulajdonában áll, és üzelmeik egyik fő helyszíne. Éppen ezért a férfi barátnőjét (Eva Mendes) kivéve mindenki előtt titokban tartja, hogy testvére és apja (Mark Wahlberg, Robert Duvall) a rendőrség két magas rangú tisztje. Azonban örökké nem tud elevickélni a két oldal között, és amikor családtagjai vezetésével hajtóvadászat indul a város egyik legnagyobb heroinimportját véghezvinni készülő bűnszervezet ellen, el kell döntenie, ki mellé áll.

Bár ez a koncepció még alapvetően üde színfoltnak számít a zsaru/genszterdrámák világában, jelentős mértékű újítást ennek ellenére nem hordoz magában. Különösen az 1988-as év által jelentett környezet emlékeztet túlságosan is az akkoriban éppen virágzását élő műfaj prominens darabjaira, amely amennyire segíti az atmoszférateremtést, a kézenfekvő párhuzamokkal igen magasra is teszi egyben a lécet az alkotás számára. A rendező azonban érzi ennek a helyzetnek csapda jellegét, és ha egyszer már nem képes teljesen új utakra terelni művét, igyekszik önálló vonásokkal felruházni. Ennek megfelelően minden helyszín egy hangyányival másképp néz ki, minden karakter egy kicsit másképp viselkedik, mint ahogy azt a klisékből ismerjük, ezzel egy nagyon alapszintű, de annál szükségszerűbb érdekességet csempészve az egyébként ismerős sorok közé. (Ez leglátványosabban a visszafogott, azonban a maga minimalizmusával mégis zseniálisan hatásos autós üldözésben csúcsosodik ki.)

A legbátrabb megoldás pedig mindezek közül az volt, hogy Gray teljesen kiirtotta az íveket cselekményéből, amely minden kb. fél órában gyakorlatilag újraindul, egy szűk időtávra összesűrített gengsztereposz érzetét keltve. Ezen keresztül pedig egyrészt lehetősége van arra, hogy olyan fordulatokat húzzon meg, amelyekre egy klasszikus szerkezetű mozitól nem feltétlenül számítanánk, időugrásaival pedig egy nagyobb léptékű történetet rajzoljon ki, mint amire ebben a formátumban lehetősége lenne. Ugyanakkor ez a döntés nem mentes az árnyoldalaktól, ez eredményezi például azt is, hogy főszereplőnk kifejezetten csak sodródik az eseményekkel, ellenfele pedig jórészt láthatatlan a néző számára, de összességében is elmondható mindegyik karakterről, hogy elképesztően kevés időt tölt a vásznon ahhoz, hogy igazán hús-vér emberré legyen formálva.

Végeredményben tehát bár elemeiben ügyes, érdekfeszítő és tulajdonképpen élvezhető darabról van szó, a műfaj határait átszakítani nem, és feszegetni is csak alig tudja, ennek megfelelően pedig maradandó filmként sem beszélhetek róla. Egyes pillanatai lehet, hogy meg fognak ragadni a nézőben, a zsáner rajongóinak egy kellemes tanulmány lehet, de mély nyomot valószínűleg senkiben nem fog hagyni.

7,5/10

Az éjszaka urai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán