[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Lehet, hogy csak ilyen a szerencsém, de amióta elkezdtem forgatókönyveket olvasni, krimik tömkelege került elém. Miközben ez az műfaj, amely bár írott formában hatalmas karriert futott be és fut be még mindig, ugyanakkor a filmvásznon az utóbbi időben egyenesen kihalóban van. Carver Gray azonban maga is meg van győződve arról, hogy műve elég jó ahhoz, hogy kiharcolja magának a helyet a vásznon, és meg kell hagyni, ebbe nem könnyű belekötni. De az Unlawful hiába olyan krimi, hogy még David Fincher is elájulna tőle, azért még messze nem tökéletes.
Ryan Risberg a legtipikusabb lecsúszott nyomozó, akit csak elképzelhetünk: ahogy visszatért a rehabról, az első dolga, hogy lefizessen egy fiatalkorú prostituáltat, mert tűfóbiája miatt csak akkor tudja folytatni a heroinozást, ha azt valaki beadja neki. De a szabadság utáni első napon már rögtön kap egy ügyet, méghozzá egy 16 éves lány eltűnését. Amely elsőre amennyire sima ügynek tűnik, annyival több rétege tárul fel, amint főhősünk kezébe kaparintja a lány naplóját.
Az Unlawful a krimik egyik klasszikus problémájával szembesül: mennyit szerepeltessen a nyomozóból és mennyit a nyomozásból. Ebben nincs aranyszabály, láttunk már pozitív és negatív példát arra is, amikor alkotás egyik vagy másik mellett teszi le a voksát, itt viszont pont az a probléma, hogy kissé nehézkesen születik meg ez a döntés. Eleinte rengeteg időt töltünk Risberggel, a hozzá kapcsolód kissé felesleges mellékszálakkal, ami egyrészt végül nem feltétlenül hálálja meg magát, másrészt nagyon sokat kell várnunk arra, mire a cselekményt mozgató rejtélyek elkezdenek kirajzolódni. A forgatókönyv második felében viszont nyomozónk szorul háttérbe, miközben a detektívmunka rohamléptekkel halad előre (bár a "detektívmunkát" hatalmas idézőjelekbe kell tenni, tekintve, hogy szinte minden egy naplóból, zéró erőfeszítéssel derül ki), a fináléban pedig már egyenesen kapkodva érkeznek a fordulatok. Így sajnos itt már arra sem marad idő, hogy ezeket igazán megalapozza a forgatókönyv, valamint oksági kapcsolatokat igazán megértsük.
Azonban van előnye is annak, hogy jó darabig nem nagyon van lehetőségünk agyalni a krimin, mert ha Gray sokkal jobban részletezte volna már a kezdetektől a szálat, akár kiszámítható is lett volna egy-két hatalmasat ütő csavarja. Ugyanakkor hozzá kell azt is tennem, az erejük valószínűleg így sem veszett volna el, ugyanis az író nem félt jó pár sokkoló és tabudöntögető jelenetet írni művébe, amelyek különösebb narratív bűvészkedés nélkül is képesek lehetnek maradandóvá válni.
Akkor pedig végképp sikerülni fog ez, ha a fent említett hibákat sikerül kijavítani, a forgatókönyv fókuszát egységesebbé tenni. Az Unlawfulnak ugyanis igazán fundamentális problémája nincs, legalábbis semmi olyan, ami alapos munkával és egy kis kretivitással ne lennek kijavítható. Úgyhogy ide már csak egy jó stílusérzékkel rendelkező és a legkevésbé sem szívbajos rendező kell, és egy olyan krimi állhat elő, amelyet a műfaj legnagyobbjai között fogunk emlegetni.
