Számomra a filmvilág egyik legnehezebben dekódolható jelensége, hogy mitől lesz egy film minden korosztály számára is élvezhető. Nyilvánvaló, hogy ami a felnőtteknek kielégítő értelmi (és érzelmi) színvonalat, eredetiséget nyújt, az a gyerekeknek már túl bonyolult lehet, ugyanakkor nap, mint nap találkozni olyan darabokkal, amelyek annyira átestek a ló túloldalára, hogy megtekintésük felér egy lobotómiával. Ezt már csak azért is fontos kihangsúlyoznom, mert az ifjúsági regényadaptáció City of Ember ugyan nem tartozik ezek közé, mégis azt kell róla mondanom, jelentősen alulmúlja azt az intelligenciát, amit egy ilyen filmtől elvárnánk.

A világ utolsó napjaiban néhány bölcs elhatározta, hogy egy föld alatti városba, Ember menekíti az emberiség maradékát. Kétszáz évre tervezték bezárni őket a sötétbe, ahol mindössze egy generátor meglehetősen hektikus működése jelenti az életet adó fényt, a két évszázad leteltével követendő instrukciókat pedig egy dobozba zárták. A város polgármesterei által őrzött doboz azonban idővel elkallódott, és amikor a határidő lejártával Ember rendszerei kezdenek összeomlani, két fiatal (Saoirse Ronan, Harry Treadaway) talál rá a kulcs a kijutáshoz. Csak hogy nekik halvány fogalmuk sincs arról, mit tartanak a kezükben.

Még az azóta eltelt 7 évben érkező disztopikus-posztapokaliptikus YA-adataptációk dömpingjében megfáradt szemnek is érdekes tud lenni az alkotás kissé steampunkba, kissé fantasybe hajló környezete és világának belső mechanizmusai, noha pont az azóta érkező követőknek köszönhetően már a könyökünkön jönnek ki az olyan elemek, mint a gyerekeknek autoriter módon kiosztott hivatások és a despota vezetők. Azonban ez talán fel sem tűnne, ha a forgatókönyv képes lenne ebből az alapfelállásból építkezni, és legalább egy hasonlóan érdekes történetet felépíteni rá. Sajnos azonban itt jön be a produkció legnagyobb hiányossága, nevezetesen, hogy egy gyerekfilm.

"Gyerekfilm" alatt pedig ne azt tessék érteni, hogy a City of Ember óhatatlanul retardált lenne (ettől nem is állhatna távolabb), mindössze arról, hogy fordulatai, rejtélyei egy bizonyos értelmi szint felett már magától értetődőek, ennek megfelelően pedig a játékidő nagy részében kénytelenek vagyunk kínosan feszengeni, amíg a szereplők is összerakják azt a kirakóst, amelyet mi már nagyjából a bevezetés alatt megoldottunk. Sajnos a film viszont határozottan a mechanikus feladatmegoldásra helyezi a hangsúlyt, miközben karaktereket és történetszálakat hagy lógni a levegőben, így pedig elég komoly probléma, hogy még még azt a minimális erőfeszítést sem teszi meg, ami ahhoz kéne, hogy kevésbé nyílegyenesen haladjon, és ne szerepeltessen szándékosan olyan képsorokat már az első perctől fogva, amelyek előrevetítenek gyakorlatilag mindent.

A szó szigorúan vett értelmében tehát rossz elemek nincsenek a műben, legfontosabb vonásaiban azonban teljesen semmilyen, történetmesélésében pedig nem kevésbé lusta. Még azt is megkockáztatom, a célközönségénél jóval fiatalabbak körében kell keresnünk azokat, akik igazán élvezhetik, a többiek számára viszont csak egy nem túl fájdalmas, de nem is kielégítő élmény.

6/10

A Szikraváros teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán