Tíz Drogon sem ér fel egy Falcor-ral! Ez volt az első gondolat, amely eszembe ötlött, amikor a Trónok harcában végre valóra vált minden rajongó álma, és újra egy Targaryen szállt sárkányháton a végtelenben. Habár teljes szívemből Danny-nek drukkolok, mégsem tudott lenyűgözni a technikailag amúgy teljesen rendben lévő CGI. Annyira hideg volt annak a lénynek a szeme, hogy képtelen voltam komolyan venni, valószínűleg azért, mert az én szívemben a sárkányok egyrészt fehérek, másrészt pedig meleg kutyatekintetük van. Merthogy az első példány, akit láttam ebből a fajból, így nézett ki, és egy életre bevésődött az alakja. Falcor még szerencsét is hozott, és csak annyi a közös benne Drogonnal, hogy ő is megmentette a gazdáját a bajból. A könyvet sajnos még nem olvastam (záros határidőn belül pótolni fogom), de gyerekkorom kedvenc fantasy-ja a Végtelen történet volt, amelyet olyan régen láttam, hogy már csak néhány képre emlékeztem belőle (a sárkányháton történő repülés nem számít ide, hiszen az felejthetetlen!), ezért már nagyon ideje volt újrázni. Nos, örömmel konstatáltam, hogy szerencsére még mindig nem nőttem fel, Fantáziaország azonnal magába szippantott, és nem is eresztett a legutolsó percig (és igen, felnőtt fejjel is elsírtam magam, amikor Atrax elsüllyedt a mocsárban). Zseniális alkotás!
Bastian (Barret Oliver) elvesztette az édesanyját, és osztálytársai célpontja azért, mert nagyon élénk a fantáziája. Azt a bölcs atyai tanácsot kapja, hogy szálljon le a fellegek közül. Azonban a kezébe kerül egy varázslatos könyv, amelyből kiderül, hogy Fantáziaország nagy bajban van, mert a Semmi elkezdi tönkretenni. A kisfiúnak fogalma sincs arról, hogy a problémára ő a megoldás...
Amikor éppen nem filmfüggök, könyvmolyként létezem, tehát nekem aztán nem kellett sok ahhoz, hogy azonnal beleszeressek ebbe a bájos alkotásba, amely onnan indul, hogy vannak biztonságos könyvek, amelyektől tudsz távolságot tartani, és vannak olyanok, amelyekbe teljesen beleéled magad. Bastian-ban saját magamra ismertem, nálam is elsüllyed az idő, ha egy jó könyvet olvasok, pedig már túl vagyok a tinikoron. Hihetetlenül jó a vágás, tökéletesen kiegészíti egymást Fantáziaország, és a kisfiú története. Éppen ezért vele együtt döbbenünk le azon, hogy igazából már réges régen együtt él a két világ, a finálé pedig a megvalósult gyerekkori álom, annyira szerettem volna Bastian helyében lenni! Kell ennél több?
Az effektek felett sajnos már nagyon eljárt az idő, de ettől még simán bele lehet feledkezni ebbe a kiváló alkotásba, amely azon túl, hogy szórakoztat, el is gondolkodtat, azaz igazi családi mozi, amely garantáltan el fogja varázsolni a kicsiket és a nagyokat egyaránt. Kit érdekel, hogy Falcor-on látszik, csak egy báb, Morlán, az őslényen szintén, amikor annyira benne élünk a történetben, és szurkolunk, hogy Fantáziaország ne pusztuljon el. Mert annyira kár lenne érte, hiszen csodás lények népesítik be, nem is beszélve a bátor Atreyu-ról, aki kisfiú létére egy született hős, akire az a nem mindennapi küldetés vár, hogy találjon egy új nevet a császárnőnek. Egyszerűnek tűnik, pedig egyáltalán nem az, az egész birodalmat végigjárjuk vele, folynak a könnyeink, amikor a Bánat mocsarában elveszíti a lovát, siettetnénk Morlát, mondja már el végre, hol kell keresni a megoldást, hiszen amíg ő ráérősen beszél, Fantáziaország tovább pusztul. A jósda és a meglepően dúskeblű szfinxek, valamint a varásztükör a döbbenet maga, a végjátékban pedig sürgetnénk Bastiánt, hogy mondja már ki azt az átkozott nevet (mi is az? kíváncsian várom kommentben, hogy ki emlékszik rá!). Aztán még jön egy kis filozofálás és végre sárkányháton lehet szállni a zseniális zenére! Nőjön fel aki akar!
Tanmese ez a javából, de okosan összerakva. A hihetetlen kalandok, az erős érzelmi hatások között nem nagyon tűnik fel, hogy itten mi éppen okítva vagyunk. Mégpedig olyan fontos dolgokra, mint pl. a képzelet ereje, a teremtés felelőssége, és hogy milyen nehéz megőrizni magunkban a kisgyereket. Talán csak egyszer nem sikerül elkerülni a mondanivaló szájbarágását, a fekete farkas monológja nem kicsit lóg ki a stílusból, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen. A szöveg nagyon jó (az én abszolút kedvencem ebből a szempontból a kőfaló óriás), a ritmus feszes, a történet sodró erővel bír, és rengeteg blockbusterrel a hátunk mögött is bele tudunk feledkezni Fantáziaország végtelenjébe. Nem lehet elégszer látni!
A gyerekszereplők telitalálatok voltak, mind a Bastian alakító Barret Oliver, mind az Atreyu-t játszó Noah Hathaway tökéletesen hozta a karaktert, Tami Stronach bájos császárnő volt. A fantázialények közül nálam természetesen a szerencsehozó sárkány mindent vitt, de Morla alakja is felejtethetetlenre sikeredett, Atraxról nem is beszélve. Nagyon jól sikerült a szinkron, érdemes azzal nézni a filmet (főleg Bács Ferenc miatt).
Sokszor legyintünk a családi mozikra, pedig olyan gyöngyszemek is találhatók közöttük, mint ez a kiváló film. Nagyon kevés rendező van, akinek sikerül ilyen minőséget szállítania, Wolfgang Petersen nélkül nem is értek semmit a folytatások. A tengeralattjáró után elég éles váltás volt ez a film, de a rendező bebizonyította, hogy a tehetség (na és egy jó forgatókönyv) az ami számít, a műfaj szinte teljesen mindegy. Ha egyszer lesz gyerekem, rongyosra fogom nézetni vele ezt az alkotást, addig a saját örömömre nézem újra és újra, mert Fantáziaországra nem lehet ráunni!
10/10
A Végtelen történet teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
