Sokan konstatáltuk megdöbbenéssel, amikor még valahol az első évad közepette kiderült a True Detectiveről, hogy nem egy egységes széria lesz, hanem egyfajta antológiaként a különböző szezonok különböző történeteket fognak feldolgozni. De amennyire bátor húzás volt ez a szabályokat egyébként sem túl híven követő Nic Pizzolatotól, legalább annyira kézenfekvő is: ez nem az a mű volt, amelynek az első évada maradványaiból kellett volna építkeznie és továbbélnie. Ez a kettősség viszont nagyon rányomta a bélyegét egyelőre a második évad kezdetére: míg valahol örömteli, hogy egy lezárt történet további facsarása helyett tiszta lappal indulunk, legalább annyira szívesen térnék vissza Pizzolato tavaly felvázolt világába.
Hozzá kell tennem, az író azzal is nagy kockázatot vállalt, hogy egy teljesen más szerkezetet választott: míg az eddigiek két karakterre épültek, és már az első perctől kezdve világos volt, mi lesz az évadot összetartó erő, itt még az epizód végére sem rajzolódik ki a 4 sebtiben bevezetett főszereplő mögött a szezon cselekményét átfogó koncepió. Adott nekünk Ray (Colin Farrell), aki McConaughey karakterére rímelve súlyos múltbeli tragédiákkal és egy szétcsúszó élettel küzd, Paul (Taylor Kitsch), aki szintén (egyelőre még meglehetősen homályos) sebeit nyalogatja, a hihetetlen elhivatottsággal bíró, de zűrős családjával küzdő Ani (Rachel MacAdams), és a gátlástalan, de alapjáraton korrekt keresztapa Frank (Vince Vaughn).
Látható tehát, hogy ahelyett, hogy Pizzolato egy újabb zsarupárost és egy újabb nyomozást választott volna, igyekezett szélesíteni a palettát, mind karakterei és az őket körülvevő szituációk jellegében, mind abban, hogy a törvény "sötét" oldaláról is beemelt egy főszereplőt. De amíg ilyen téren tele van merész lépésekkel a sorozat, bizonyos szempontból egyelőre még csak egy halovány utánérzésre futotta: 2 helyett 4 főszereplővel a karakterekből éppen csak annyit látni, hogy mindenki nagyon depressziós, de mint említettem például Paul esetében is, adott idő alatt lehetetlen kétszer annyi embert kellően árnyalni ahhoz, hogy ennél több kiderüljön. És amíg a melankolikus atmoszféra jól erősítette egymást Lousiana mocsarainak kihalt, piszkos képeivel, a napfényes Kaliforniában szinte erőltettetnek tűnnek ugyanezek a megoldások (amelyeket egyébként a mindenki által leírt Justin Lin korrektül idéz meg).
Ismét ki kell emelnem ugyanakkor, hogy mivel nagyobbat vállalt most a True Detective, minden bizonnyal hosszabb idő is kellhet neki ahhoz, hogy beérjen (ha be fog érni...), és ha előzményektől függetlenül, egy átlagos sorozat pilotjaként tekintek erre a részre, alapvetően nincs sok okom az elégedetlenségre. Ráadásul ha az utolsó percek ígéretének megfelelően innentől kezdve minden szereplő kilép a saját mikrokozmoszából, és mostantól egymás oldalán figyelhetjük őket, az egy teljesen új helyzetet fog eredményezni, és abszolút pozitívan fog hatni a történetmesélés összeszedettségére.
Jelen pillanatban viszont csak annyit tudok elmondani, hogy bár az alkotógárda nagyon határozott volt abban a tekintetben, hogy új útra szeretnének lépni, ezt az ösvényt még egyelőre nem sikerült megtalálni. És nem tudták függetleníteni magukat az első évad mindig fölöttük lebegő szellemétől sem, amelyhez minden bizonytalanság esetén újra és újra visszatérnek, magabiztosságot erősítő hazatalálás helyett inkább arra emlékeztetve a nézőt, mit vesztett el. De ahogy a True Detective-ben egy új évad is egy teljesen új kezdet lehetett, úgy a jövő héten esedékes második rész hasonlóan drasztikus változásokat hozhat.
A True Detective teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
