Képzeljük el, hogy A körből a videokazetta egy pénisz, a lejátszó egy vagina, a videó megtekintése pedig szex. Na, ez az It Follows.

David Robert Mitchell rendező 2010-ben örvendeztette meg a hipsztertársadalmat a The Myth of the American Sleepover című bájos tinifilmjével, erre most úgy döntött, mészárlásba kezd. Új filmje egészen egyszerű koncepcióra épül: dugással elkapható átok. Ha olyan személlyel töltesz el néhány izzasztó órát (kínos esetben percet), akin rajta az átok, akkor az rádszáll. Az átok népdali egyszerűségű: egy figura követni kezd, sétatempóban, és ha elér, megöl. Soha nem áll meg, nem pihen, nem adja fel, de nem is halad gyorsabban, mint egy átlagos mozinéző útban a popcorn felé. Az átkot úgy adod tovább, ahogy kaptad: keféléssel. Onnan egy darabig nyugi van. Ha azonban a figura megöli azt, akinek átadtad, érted jön. Kicsit olyan, mint egy “kefélj az életedért!” piramisjáték.

Míg egy kevésbé fantáziadús rendező ebből sikamlós éjszakai filmet forgat, Mitchel megmutatja, mit csinált volna Spielberg, ha nem jön neki össze A cápa, és szexuálisan frusztrált marad.  A helyszín egy idilli ameriakai kisváros, valahol a 80-as évek és napjaink között: van okostelefon, de mindenki írógépet használ. Ha megvárjuk, míg az ET gyerekszereplői ivarérettek lesznek, akkor ők szerepelnek ebben a filmben.

A film a 80-as évek revival-hullám újabb ékköve. Most lehet jó vintage szintetizátor viszonteladónak lenni, amikor minden pejhedző állú indie rendező izzadva kaparja össze az aprót a zsebében, hogy megfinanszírozzon egy izmos, carpenteri monoton pittyegésre épülő soundtracket. Mitchell sem kivétel. Nem csak a zenét lesi el a bajszos mestertől, hanem a szélesvásznú komponálás minden trükkjét, és éppen ez adja az It Follows igazi erejét: a főszereplőt követő (egyébként alakváltó) figura a kép bármelyik sarkában, bármekkora távolságban megjelenhet, és ezt a faktort a rendező maximálisan ki is használja, a film végére a néző pontosan olyan paranoiddá válik, mint a szereplők. Emellett a képkomponálásban az egyszerű homage-on túlmutató tudatosság figyelhető meg, bizonyos képek nem a horrorfilm suspence-sokk mechanizmusának részei, hanem fényképszerű megörökítése a múló pillanatatnak, és éppen ebben ragadható meg az alkotás második rétege: ez egy nosztalgiafilm. Nosztalgia a kisvárosi lét, a tinédzserkor ártatlansága után, és nem utolsósorban nosztalgia egy elfeledett filmkészítési metódus után is. Mitchell hasonló helyzetben van, mint  kollégái, Adam Wingard (aki a The Guest-ben a Terminátort keresztezi a Nulladik órával), Ti West (aki a végsőkig elmegy a korszak filmkészítési technikájának emulálásában), Nicholas Windig Refn (aki hiába takaródzik Jodorowsky nevével, valójában Michael Mann és Mario Bava filmjeire onanizálta végig a filmfőiskolát): mind szeretnék, ha a 80-as évek még tartana. Anamorf szélesvásznú kompozíciók, lassú steadicam mozgások, archetipikus kisvárosi karakterek, vágykiteljesítő, erős férfiak, tinédzserproblémák. Mondanak bármi újat ezek a filmek? Jobbak, mint eredeti változataik? Egyáltalán nem.

De az It Follows záróbeállítása szavak nélkül, csupán egy kameramozgással képes nyugatalanságot kelteni, elbizonytalanítani, megrémíteni. Az alak mindig követni fogja a szereplőket, ahogy minket a film. A kortárs horrofilmek primitív hatásmechanizmusokra épülő, bugyuta, átgondolatlan vizualitású, önismétlő történeteinek világában ez már teljesítmény.

7/10

A Valami követ teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

(Az írás eredetileg 2014. június 6-án jelent meg.)