A szörf az élet. A szabadság mámorító érzését adja, rosszabb mint a drog, mert arról le lehet szokni, de a hullám hívó szava mindennél erősebb. Nem számít, milyen áron jutsz a közelébe, semmi sem lehet elég drága, hogy elérd. Na ez az a feeling, amiből semmi sem jön le a teljesen felesleges remake előzeteséből. Már egyetlen jelenetére sem emlékszem, csak egy dologra volt jó, hogy drága életem drága perceiből néhányat rááldoztam: rájöttem, hogy túl régen láttam tiniéveim kedvencét, nagyon ideje van az újrázásnak. Nem csalódtam, semmit sem fogott az idő Keanu Reeves első igazi nagy sikerén, dübörög benne az adrenalin ma is, ahogyan azt kell. Megunhatatlan!

Johnny Utah (Keanu Reeves) zöldfülű FBI ügynök, aki egy tapasztalt társat kap Pappas (Gary Busey) személyében, aki egy megoldatlan ügyre vonatkozóan arra a vad következtetésre jut, hogy a bankrabló exelnökök valójában szörfösök. A fiatalember elsőre nem tudja komolyan venni a dolgot, de azért kötelességtudóan beépül a helyi szörfösök közé. Hamar rátalál a szerelem, és élete kalandja is most kezdődik...

A film hangulata az, amit nem lehet elfelejteni ennyi év távlatából sem. Tiniéveim egyik legnagyobb élménye volt, rongyosra néztem VHS-en, szétlázadtam a fejem gondolatban (a valóságban ugyanis semmi okom sem volt rá, ráadásul született jókislány vagyok, de ettől még nagyon látványosan tudok filmnézés közben lelkesedni). A szabadságvágy, az adrenalinfüggés a fő gondolat, Kathryn Bigelow (aki nő létére rakott össze ilyen dögös akciófilmet, és mint később kiderült, tudta ezt még fokozni) pedig kiváló stílusérzékkel végig fenn tudta tartani a nézők érdeklődését az amúgy teljesen kliséhalmaz történet iránt. 

Már a kezdő képsorok láttán azonnal kedvet kapunk ahhoz, hogy szörfdeszkára pattanjunk, és meglovagoljuk a hullámokat, csak, hogy érezzük, élünk, mármint igazi életet, ahogyan mindig is szerettük volna. Aztán persze egyre jobban ráébresztenek bennünket az alkotók, hogy a végtelen (nek látszó) szabadságnak hatalmas ára van, és az út vége csakis tragikus lehet. De milyen! Eszem ágában nincs elhalálozni, előttem még az élet, de ha már el kell távozni ebből a világból, akkor én is olyan stílusosan szeretném abszolválni ezt a lépést, ahogyan Bodhi tette. Zseniális forgatókönyvírói húzás volt a végső felvonás, ennél csak kicsit kisebb, hogy az exelnököket megtették bankrablónak. Ettől kapott egy olyan csavart a történet, amitől csillogó szemekkel kezdtünk el szorítani....a rosszaknak. Mert tudjuk, hogy nem helyes, amit tesznek, bűnhődniük kell, de valójában iszonyúan irigyeljük őket a szörfözésért és a repülőből ugrásért. Szomorúan néztük az elkerülhetetlen dicstelen bukást, fájt a szívünk ezekért a fiúkért, akik alapjáraton nem akartak senkinek sem ártani, csak elfelejtettek felnőni (mázlisták), és nem mérték fel a tetteik súlyát. 

A karakterek nemes veretű sablonok voltak, itt volt ugye a kezdő buzgómócsing ügynök, akit magával ragadnak az események, egy idő után nem tudja, mi a jó és mi a rossz, jön a szerelem és egy olyan helyzet, amelyre nincs jó megoldás. Bár elvileg Johnny a főszereplő, de az übercool Bodhi elviszi előle a show-t, ez az a film, amikor nem a jófiúnak szurkolunk, hanem a rosszfiúnak. Nagyon fájdalmas az ébredés a számára, szembe kell néznie azzal, hogy a tetteiért vállalnia kell a felelősséget, és a rossz döntései a barátai életébe kerülnek. A végtelen szabadságvágya köti gúzsba, nem tud kiszállni a játékból, hajtja a halálos szenvedély, még akkor is, amikor már minden összeomlott körülötte. Fantasztikusak a képek, még a leglustább fotelkalandor is átérzi, miért olyan hatalmas élmény a hullámlovaglás. Kaland, buli, szerelem - bele kell zsúfolni az életbe mindent, amit lehet, hiszen ki tudja meddig tart? Így kellene élni, feledni a napi gondokat, a kötelezettségeket, ugye? De az árát már nem akarjuk megfizetni...Úgyhogy maradnak a munkás hétköznapok, és amikor elegünk lesz mindenből, megnézzük ezt a fimet ezredszer, és máris jobban érezzük magunkat, ugye?

Keanu Reeves igencsak zöldfülű volt még a forgatás idején, de derekasan helytállt, és már akkor is jól nézett ki. Patrick Swayze azonban jóval karizmatikusabb volt nála, ő szállította a coolságfaktort, mindannyiunk legnagyobb örömére. Lori Petty szép volt, Gary Busey hozta a kötelezőt. 

Kathryn Bigelow nem vitte túlzásba a moralizálást, inkább a minőségi szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt, jó pasik (és persze a kötelező jónő) szelték a hullámokat, szálltak a felhők között, akcióztak, nem volt hiány látványban és emlékezetes jelenetekben. Az akció-érzelem aránya is teljesen rendben volt, Swayze szőkített frizurája (és szoborteste) mindent vitt, nincs ezen mit ragozni, ez egy jó film, én biztosan kihagyom a remake-et,  mert esélytelen, hogy a nyomába érjen, inkább megnézem ezt újra!

8/10

 A Holtpont teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.