[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Le sem tagadhatnám, hogy amikor megláttam a Tau logline-ját, egyből az Ex Machina jutott az eszembe, és ez tett kíváncsivá a szkriptre. Ugyan már abból a pár sorból is nyilvánvaló volt, hogy a történet kapcsán nem fognak állni a párhuzamok, ugyanakkor már akkor egy nagyon hasonló atmoszférát sejtettem. És igaz, ami igaz, jellegében nagyon is hasonló lenne a két mű - már ha az Ex Machinát egy kifejezetten szadista David Fincher rendezte volna.

A nem túl távoli jövőben a magát zsebtolvajlásból fenntartó Juliát elrabolja egy titokzatos idegen, hogy a pincéjébe zárja és ott ... izé... valamit akarjon csinálni vele, meg még két másik áldozattal. Ez már csak azért sem derülhet ki, mert talpraesett főhősünk hamar kiszabadítja magát, de a ház konyhájánál nem jut tovább, ugyanis az épületet irányító számítógép nem engedi ki. Viszont ez remek lehetőséget ad arra, hogy felvegye a kapcsolatot a Taunak nevezett mesterséges intelligenciával, akit gazdája meglehetősen rövid pórázon tart. Julia pedig megérzi a komputer tudásvágyában rejlő hatalmas lehetőséget.

Az előző sorokban kissé ferdítettem a dolgokon: nem feltétlenül azért nem derül ki, pontosan mi a funkciója Juliának és társainak egy pszichopata férfi pincéjében, mert a szkript legkevésbé sem foglalkozik ezzel. A Tau lehetne egy jó sztori, és szívesen mondanám azt, hogy alapvetően egy jó történet is, de annyira nincsenek benne karakterek, hogy ez teljesen kihúzza alóla a talajt. És habár valóban igaz szereplőkre, hogy nincs semmi hátterük, itt egyáltalán nem ez a baj.

Engem mindig megdöbbent, hogy akármilyen forgatókönyves téma kerül elő, a karakterek kapcsán mindenki a "backstory"-t emlegeti. "Kezdj el külön dolgozni a backstorykon" "nézd már, az a rendező írt egy 47 oldalas backstoryt az egyik színésznek, milyen menő!" Pedig szerintem ezerszer fontosabb, hogy a szereplők múltjának kínosan lelkiismeretes magyarázása helyett megpróbáljon az író kerek, konzisztens alakokat írni. A Tau pedig itt vérzik el borzasztóan: ott van például a főgonosz Alex, aki hol vérszomjas pszichopataként, hol szeretetéhes kisgyerekként viselkedik az áldozataival, és bár megszállottan dolgozik azon, hogy Juliát visszazárhassa pincebörtönébe, tulajdonképpen egyáltalán semmi baja azzal, hogy addig a házában grasszál. Főszereplőnk pedig nagyjából hasonló következetességgel egy könyörtelen túlélő, és egy vajszívű, érző lény.

Pedig elengedhetetlen lenne, hogy ha már minimális információt kapunk a forgatókönyv figuráiról, legalább cselekedeteikből kiismerhessük őket, de ironikus módon pont a ház számítógépe a legfejlettebb személyiség mind közül - ő meg szép lassan elsikkad a cselekmény folyamán. Most mondhatnám, hogy dicséret illeti azért a Tau-t, mert nem akart belemenni egy, az öntudatra ébredő számítógép emberi oldalára apelláló sablongiccsbe, és akkor sem finomkodik, amikor a szereplők sötét oldalát kell bemutatnia, de a választott befejezés még így is annyira sótlan, hogy igazából mindegy is.

Mert végső soron azt sem tudom eldönteni a könyvről, mit akart igazából mondani, így pedig a kendőzetlen brutalitását is inkább festeném le öncélű húzásokként, mint igazán eredeti és megdöbbentő elemekként. Csak hogy ismét igazán közhelyesen frappáns legyek: a Tau pont olyan embertelen és élettelen, mint egy éppen öntudatra ébredő gép, ami ráadásul még azt sem tudja, mihez kezdjen magával.