A 80-as évek olyannyira gazdag volt az atomcsapások szörnyűségeit bemutató sci-fikben, hogy eljött az a pont, amikor őszintén felmerült, hogy lehet-e még újat mondani a témában. Erre a kérdésre érkezett válaszul Raymond Briggs képregénye, majd az ebből készített film, amely azt mutatja be, hogyan küzdene meg egy idős, meglehetősen egyszerű brit házaspár egy nukleáris támadással.

Jim és Hilda (John Mills, Peggy Ashcroft) ugyanis a legkevésbé sincs képben egy atomháború természetével, amikor megtudják, hogy a harmadik világháború küszöbén állnak, csak a nácik bombázásokkal tudnak párhuzamot húzni. Miközben pedig a 40-es évekről nosztalgiáznak, igyekeznek a kormányzati brosúrák összes óvintézkedését véghezvinni, méghozzá úgy, hogy a mindennapi életük során a legkevésbé sem zavarja őket.

Ebből pedig egy zseniális szatíra kerekedik: utánozhatatlan, ahogy Hilda a háziasszonyok természetességével tiltakozik az ellen, hogy a jó párnáit használják fel a menedékhez, még az utolsó pillanatokban is a gáz miatt aggódik, Jim pedig erősen hiányos információi ellenére meglehetősen nagy magabiztossággal értelmezi a világpolitikát és az atombomba hatását. Egyszerre szórakoztat és üt szíven az a naivitás, ahogy ez a két ember a rájuk váró szörnyűségeket és a nyilvánvalóan inkompetens kormányzati óvintézkedéseket kezeli, és döbbent rá arra, hogy az átlagember mennyire kiszolgáltatott.

Briggs ugyanis remek érzékkel űz gúnyt az abban időben divatos kormányzati pamfletekből, amelyek sokszor egymásnak ellentmondó, vagy csak a túlélés szempontjából teljesen haszontalan intézkedéseket írnak elő az állampolgároknak, akik egy szovjet atomcsapásról is úgy gondolkodnak, hogy biztos olyan jól buli lesz, mint amikor a német bombázók elől vidékre menekítették őket.

Hozzá kell tennem, a film az elsőtől az utolsó percig ezt a hangulatot hozza, így legyen akármennyire is zseniális megoldásokkal tele, még a katasztrófa különböző fázisainak szükségszerű mozgató ereje ellenére is képes monotonná, idővel pedig kiszámíthatóvá válni a stílusa. Gyakorlatilag a forgatókönyv saját magából öli ki a szellemességet azzal, hogy már az első perctől ugyanazokat a poénokat ismételgeti.

Szerencsére az alkotás előbb rövidre zárják annál, mintsem hogy igazán fárasztóvá válhasson, így összességében sokkal inkább az ötletei és frappáns cinizmusa dominálnak. Úgyhogy aki szeretne egy friss, és tragikussága ellenére ízig-vérig szórakoztató felfogását látni a témának, az bátran tehet egy próbát ezzel a darabbal.

7,5/10

Az Amikor a szél fúj teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán