Valószínűleg mindenki kíváncsi lenne, hogyan nézne ki a filmvilág, ha a filmeket egyszerűen megfosztanánk termék voltuktól. És itt nem csak arra gondolok, hogy egy Szürke 50 árnyalata mellé esetleg egy Ex Machina is beférne a magyar mozikba, hanem arra, hogy akár egy-egy alkotás is mennyit változhatna, ha nem az járna készítői fejében, hogy minél több embert be kell vonzaniuk rá. A Spongyabob ennek bizarr módon lett tökéletes példája: az előzetes engem mindenről meggyőzött, csak arról nem, hogy elzarándokoljak rá a moziba, Azonban jól letöltve adva neki még egy esélyt, rá kellett jönnöm, hogy a teljes műnek szinte alig van köze ahhoz a szakaszhoz, amivel megpróbálták eladni - és ez mekkora szerencse!

Spongyabob (Tom Kenny) szokásos életét éli a Rozsdás Rákolló alkalmazottjaként. Ennek része az is, hogy a titkos receptre ácsingózó Plakton támadását próbálja meg kivédeni, amelynek során a formula egyszerűen eltűnik. Így a két esküdt ellenség kénytelen-kelletlen össze kell, hogy fogjon, hogy helyreállítsák Bikinifenék összeomlott társadalmát - és természetesen, hogy megtalálják a titkos összetevő receptjét.

A film le sem tagadhatná, hogy egy sorozat nyomdokán készült, ugyanis - mint rengeteg hasonló esetben - képtelen annak szerkezetén túllépni, gyakorlatilag egy erősen három részre bomló történetet tárva elénk. Ez természetesen még egyáltalán nem baj humorra alapozó animáció esetében, mert a Spongyabob erénye nagyívű narratíva nélkül is kijön, ahogy elvetemült vizuális humorral és szóviccekkel, popkulturális kiszólásokkal és szatírával tömi tele jeleneteit. Nem állítanám, hogy ezek egyenletesen vannak elosztva, és nem túlzóak helyenként, de aki kedveli a fájdalmas vicceket, az abszolút megtalálja benne a számítását.

Éppen ezért fájdalmas, amilyen élesen a film első kétharmada és utolsó egyharmada elválik. A marketingkampányban és a címben is agyonhangsúlyozott "ki a vízből" ugyanis csak ennyi idő után történik meg, ennek megfelelően pedig meglehetősen kilóg a képből. Egyértelmű, hogy az alkotók nem küldhettek mozivászonra egy kvázi másfél órás epizódot, ezért kötelező volt egy élőszereplős rész, sokkal drágább effektekkel. Ez a kényszerüség azonban süt a képsorokból, mint ahogy az is, hogy jobb híján a regnáló szuperhősös divatot próbálják itt meglovagolni.

Ez pedig meglehetősen öngyilkos húzás volt: a valós környezet sokkal kevesebb teret adott az írók kreativitásának, mint a rajzolt, így viszont kifejezetten fárasztóvá válik a 15-20 percen keresztül zajló leszámolás. A retardált humorból ráadásul csak a retardáció marad: a poénok elmebetegség helyett csak szimplán gyerekesek és buták, mintha hirtelen a korosztályt eggyel lejjebb lőtték volna be. Banderas iszonyatos ripacskodása legalábbis abszolút azt jelzi, a Spongyabob itt már egyenesen hülyére veszi nézőit.

Kissé agyonnyomták az elvárások a produkciót: amellett, hogy az egyedi szellemiségtől sem akart elszakadni, meg kellett indokolnia a létét a nagyvásznon és bevonzani azokat a 6-7 éves nézőket is, akik animációs filmet keresve indultak moziba. Ha viszont csak egy jó és nem egy eladható alkotást szeretettek volna létrehozni az előbbi bőven elég (sőt, még több is) lett volna. Így sem lett azért rossz film a Spongyabob, de egyszeri szórakozásnál nem nemesült többre.

7,5/10

A Spongyabob: Ki a vízből! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán