Én magam csak Jurassic Park-effektusnak hívom azt a jelenséget, amikor egy mű előáll egy nagyon erős koncepcióval, a nézője pedig az előzetes / beharangozó szövegek által felcsigázva szinte kínként éli meg, mire a megfelelő események megtörténnek. Legjellegzetesebben ugyanis Spielberg művénél lehet tapasztalni, hogy borzasztó nyűggé válik (könyvben főleg) az első szakasza, amikor az ember azt várja, hogy végre szabaduljanak már el a dínók. A Wayward Pines pilotja pedig 43 percnyi dózis ugyanebből az érzésből.

Mert azt már előzetesen is megtudtuk, hogy a címszereplő kisvárossal valószínűleg komoly gáz lesz, és főszereplőnk, Ethan Burke különleges ügynök (Matt Dillon) nem igazán tudja majd elhagyni. Az első rész pedig nem tesz mást, mint elmondja ugyanezt, lelkesen megbolondítva még idő- és térparadoxonokkal, Stephen King-horrorokba illően hátborzongató figurákkal, de ahelyett, hogy megdöbbentő rejtélyeket nyitna, tulajdonképpen csak megerősít abban, amit a szűz szemet leszámítva már mindenki látott eddig is.

Azt meg kell hagyni ettől függetlenül, hogy a Wayward Pines olyan lendülettel nyitogatja a mystery boxokat, hogy attól még Damon Lindelof is elsírná magát örömében. Azonban ezek többsége a már említett beharangozott misztérium elemei, maradékük pedig nem fogja sokkolni azokat, akik az Alkonyzóna / X-akták típusú sorozatok révén már hozzá vannak szokva az effajta misztikumhoz. Ráadásul a nyitóepizód megszállottan minden erőfeszítését a városka minél kísértetiesebb és rejtélyesebb lefestésére fordítja, ahelyett, hogy inkább a karaktereket és az ő dinamikájukat alapozná.

A főszereplőből például annyit kapunk, hogy van egy mai napig feldolgozatlan, sok áldozatot követelő melléfogása, egy régi, tiltott szerelme - esetleg még egy apakomplexust kellett volna beledobni a koktélba, hogy előálljon a világ legklisésebb zsaruja. Otthon ragadt családja még ennyi vonással sem rendelkezik, és gyanítom, ők fogják szolgáltatni a további részek kínos kötelező körét. Wayward Pines lakóitól pedig éppen csak annyira futotta, hogy tiszteletüket tegyék a képernyőn, és rövid cameoikban hitelesen adjanak elő egy testrablós horror szereplőihez hasonló állapotot.

Márpedig rengeteg példa (Prison Break, Heroes) mutatja azt, hogy amennyiben egy sorozat minden energiáját a misztikum építésére fordítja, az könnyen visszafelé sülhet el, ha idővel frappáns válaszok helyett ügyetlen magyarázatot vagy rejtélyek egyre mélyülő spirálját kapjuk, az esetleges karakterívek pedig megfelelő alapozás híján szintén nem tudják kielégíteni a nézőt. Természetesen a Wayward Pines-nak megvan minden lehetősége arra, hogy ne ezt az utat kövesse (gondoljunk csak arra, A hátrahagyottak is milyen gyönyörűen tudott váltani egy ilyen alapállásból), de egy olyan sorozat esetében, amelynek egy komplett epizód kellett az előzetese utoléréséhez, ebben nem tudok őszintén reménykedni.

A Wayward Pines teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán