Ez a produkció nem csak története szempontjából az új kezdetek filmje: a rendező Courteney Cox a Jóbarátok révén ivódott bele az emlékezetünkbe, a főszereplő Seann William Scottot pedig az Amerikai pite-széria Stiflerjeként ismerhettük meg, most azonban mindkettejüknek lehetősége nyílt kitörni ebből a skatulyából. Természetesen a Just Before I Go-nak nem lesz olyan popkulturális hatása, hogy a továbbiakban ne Monicaként és Stiflerként emlékezzünk rájuk, már csak azért sem, mert valódi kitörés helyett új skatulyába zárták magukat: az indie filmekébe.
A történetben például az összes függetlenfilmes klisé adott: a szülővárosába visszatérő, összeomlott életű, magányos hős (Ő lenne Ted, Seann William Scott alakításában), aki az öngyilkosság gondolatával játszadozva rendbe akarja tenni néhány fiatalkori kapcsolatát. Ha ehhez még hozzávesszük a több karakter révén is megjelenő homoszexuális vonalat, gyakorlatilag egy-az-egyben ugyanazt az egyveleget kapjuk, mint a tavalyi év ideáltipikus indie sikerében, a The Skeleton Twinsben.
Természetesen ettől függetlenül jó pár vonás különbözteti meg a két alkotást, de elvitathatatlan, hogy a Just Before I Go pontosan ugyanazokból a panelekből építkezik, mint a néhány millió dollárból forgatott dramedyk többsége. A főhős sikertelensége, identitáskeresése, a mellékszereplők helyeként erősen túlírt szövegeiből kialakuló szentenciák azt a jól ismert ártalmatlan, de alapvetően nem túl katartikus hangulatot képviselik, amelyeket ezektől az alkotásoktól megszokhattunk.
Az abszurd humor azonban jól lágyítja az atmoszférát, és rendre jelzi, hogy az egyszerű életbölcsességei ellenére az alkotás mégsem veszi teljesen komolyan magát. Még ha előfordul is egy-két helyen, hogy bizonyos szituáció vagy akár egész karakterek válnak öncélúvá, végig szimpatikus tud maradni, ahogy ezek a jellemzően eltúlzott figurák hozzájárulnak a film vidámságához. Cox néhol már annyira belemerül számtalan másodlagos hőse megrajzolásába, hogy végül kissé nehezen találja meg a mű lényegét, de ez a fajta színesítés elengedhetetlen ahhoz, hogy a Just Before I Go ne csak egy szimpla, keserédes identitáskereső darab legyen.
A színesítésbe pedig beletartozik, hogy a kisvárosi környezetet és lakóit olyan szeretettel és bájosan ábrázolja, amelynek köszönhetően a néző szívébe is könnyedén belopják magukat. (Érdemes megfigyelni, hogy gyakorlatilag egy negatív figurát nem láthatunk hangsúlyos szerepben.) Ennek köszönhetően pedig akkor is jókedvűen tudtam mosolyogni, amikor az egyszerű vidéki emberek szájából is olyan cizellált bölcsességek hangzottak el, amelyektől normál esetben a hajamat kellett volna tépnem.
Ahhoz túl klisés és közhelyes, hogy maradandó alkotás legyen, de Just Before I Go éppen elég odafigyeléssel van felépítve ahhoz, hogy szerethető vonásai egy kellemes másfél órát okozzanak. Már csak azért is, mert hangulatilag annyira el van találva, hogy sem az ereinket nem kell felvágnunk rajta, sem a felszínessége nem fog zavarni. Éppen ezért még ha erre az alkotásra nem is fogunk jó eséllyel később emlékezni, kívánom az alkotóknak, hogy ez egy fontos mérföldkő legyen pályafutásukban, amelynek mentén továbbhaladhatnak.
7,5/10
A Just Before I Go teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
