Élmény volt nézni az utóbbi időben, amit a sci-fik terén történt időutazós témában. Az elmúlt években ugyanis a szerzők mintha sorban egymásra akartak volna rálicitálni gondolatkísérletek terén (Looper, Időhurok, The Infinite Man), vagy éppen egy kevésbé szokványos oldaláról megragadni a témát (Időről időre, A holnap határa). És ha ezekből nem is születtek mindig kiváló produkciók, egytől egyig valami újjal igyekeztek gazdagítani a zsánert. Ebbe a környezetbe érkezett a Project Almanac, amely nagyjából úgy néz ki, mintha középiskolás akarná megmondani akadémikusoknak a tutit - anélkül, hogy alapvető ismereteknek is birtokában lenne.

David (Jonny Weston) egy tehetséges tudóspalánta, aki azonban ennek ellenére sem kap teljes ösztöndíjat az MIT-n. Ezért kétségbeesésben régen elhunyt apja pincében tárolt dolgai között kezd el kutatni egy látványos projekt után, legnagyobb meglepetésére pedig egy félkész időgépet talál. Két haverjával (Sam Lerner, Allen Evangelista), húgával (Virginia Gardner) és a később hozzájuk csapódó plátói szerelmével (Sofia Black-D'Elia) nekiállnak megépíteni, majd élvezni az előnyeit, de ahogy az lenni szokott, a pillangóhatást ők sem úszhatják meg.

Még akár tetszetősnek is mondható, ahogy a Project Almanac a tinifilmek szintjére értelmezi az időutazást, ugyanis sikerül megragadnia azt az őszinte, emberközeli hangulatot, amit az Időről időre valósított meg egy életszakasszal később, vagy amilyen felfogásban a Chronicle közelített a szuperképességekhez. Még ha ezek nagy része meglehetősen triviális  illetve rengeteg középiskolai-szappanoperás klisé is vegyül közéjük, végeredményben egészen hitelesen sikerül vászonra vinni, mire használna öt átlagos kamasz egy ilyen technológiát - elsősorban annak hála, hogy sem a szövegkönyv, sem a színészek játéka nem érződik mesterkéltnek.

De mintha maguk az alkotók is kissé túlságosan belemerültek volna ebbe a játszadozásba, ugyanis durván a játékidő kétharmadáig ténylegesen is ez a tesztelgetés fut, ennyire azonban nem kreatív a szkript. A Project Almanac viszont egyenesen alattomos abban, hogy ezen a ponton előbújik belőle egy sci-fi-thriller, amely olyan naivitással közelít az időutazáshoz, mintha előtte nem is készült volna film a témában. A forgatókönyv 1-1 jó fordulat kedvéért bátran lyukakat üt a saját logikáján, és bevállal komoly paradoxonokat is, amelyek egy időutazást csak plot device-ként használó produkcióban (pl. Terminátor-tetralógia, Vissza a jövőbe-trilógia) bőven elmennének, de egy magát egyfajta tini-Találmányként prezentáló darabban egyenesen a néző intelligenciáját inzultálják.

Mint ahogy sértően lusta a found footage stílus használata, amely szerintem leginkább a célközönség preferenciái alapján került a műbe. Az olyan alapvető gondokat szinte már meg sem érdemes említeni, mint hogy egy kamera kazettáján ismét egy tökéletesen összevágott anyagot láthatunk, szereplőink pedig saját felvételeik visszanézését és kis híján már saját WC-zésüket is lekamerázzák. Azonban az olyan butaságok, mint a tömeg másik végén beszélgető alakok tökéletes hangsávja éppen a stílus hatásmechanizmusát teszik tönkre, és létjogosultságát kérdőjelezik meg. 

Ez pedig azt jelzi, a mű alkotói egyáltalán nem voltak okosabbak a célközönségüknél. Ami addig nem is baj, amíg nem próbálnak annak is tűnni: tinifilmként a Project Almanac aranyosan egyszerű, időutazós sci-fiként viszont fájdalmasan buta. Úgyhogy ha 14 éves vagy, és nem láttad még a Pillangó-hatást vagy a Találmányt, akkor akár még akár tetszhet is, egy sci-fi rajongó vérnyomása viszont az utolsó fél óra láttán menthetetlenül az egekben lesz.

4/10

A Project Almanac teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán