Egy olyan fiatal (szub)zsáner esetében, mint az élőhalottakról szóló filmek, általában könnyű számon tartani a kiemelkedő darabokat. Ezek közül is Romero zombi-antológiájának második részét szokás a műfaj alfájának és omegájának tartani, nem ok nélkül. Ugyanakkor, mint minden kevés időt megélt zsáner esetében, nagyon hamar jönnek olyan ifjú titánok, akik villámgyorsan meghaladják ezeket az egyébként több sebből vérző mérföldköveket, a Holtak hajnala pedig ennek a folyamatnak egy igen komoly áldozata.
A zombijárvány hajnalán két tévés (Gaylen Ross, David Emge) és két rendőr (Ken Foree, Scott H. Reiniger) elhatározzák, hogy egy helikopterrel lelépnek a városból, amelyen kezd egyre jobban eluralkodni a káosz. A kis csapat rövid utazás után végül egy bevásárlóközpont tetején köt ki, ahol magára a Kánaánra találnak: egy kis, elzárt szobára, tele ellátmánnyal. Természetesen karnyújtásnyira a pláza parlagon heverő áruitól nem érik be ennyivel, és hamarosan nekiállnak, hogy visszafoglalják az épületet az élőhalottak hordáitól.
Annak ellenére, hogy mostanában tömegével készülnek a zombifilmek, a Holtak hajnala a mai napig egyedülállóan dolgozza fel a témát. Gyakorlatilag semennyit időt nem fecsérel a zombik felvezetésére (miért is tenné, hiszen arra ott volt a The Night of the Living Dead), világának lakói pedig teljes természetességgel kezelik a járványt. Bizonyára mindenkiben megmaradt a szokásos vadászatot új célpontra értelmező redneckek szórakozása, vagy amilyen kaotikusan, de ugyanakkor teljesen természetesen reakcióként hagyják ott munkahelyüket szereplőink. És utána sem a klasszikus posztapokaliptikus csoport- és csoportok közötti dinamikát láthatjuk (amibe a remake például beleszaladt), hanem egy szürreálisan bőséges és konfliktusmentes környezet bebarangolását.
A Holtak hajnala legnagyobb hiányossága azonban egyben ebből is ered: magából a szituációból annyira nem fakadt semmilyen cselekményszerűség, hogy azt Romero kénytelen volt hihetetlenül mesterségesen előállítani. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hőseink egy csapatnyi 14 éves érettségével állnak a szituációhoz, és Darwin-díjra érdemes halálvággyal vetik be magukat a zombik közé. A játékidő nagy részét az ezekből fakadó, művi aprólékossággal bemutatott és végrehajtott mechanikus feladatok jelentik (ezek meglepő módon alapvetően lekötöttek engem), amelyek során minden alkalmat megragadnak arra, hogy valami hihetetlen ökörséggel hozzák nehéz helyzetbe magukat. Ráadásul az sem tisztázott, hogy hőseink végső soron milyen kapcsolatban állnak és álltak egymással eredetileg, így interakcióik meglehetősen jellegtelenek és suták.
De nem lenne szabad komoly eredményeket elvárnom ilyen téren sem egy olyan műtől, amelyre minden más szempontból még a B-kategória is pozitív jelző. A hanyag smink alól nem egyszer kikandikál a statiszták pirospozsgás bőre, akik ráadásul minimális beleéléssel alakítják a zomikat. Ha pedig lelövik őket, rendre 2 másodperccel később dobják hanyatt magukat, mint ahogy a ketchupszerű vérpatron felrobban rajtuk. Ehhez járul még a színészek hasonlóan tanácstalan játéka, valamint egy borzasztóan zavaros és rossz ütemű vágás, ami néhol már amatőrfilmeket idézően újra és újra megtöri a nézőnél a kételkedés felfüggesztését.
Mondhatni, George A. Romero pontosan olyan volt, mint saját szereplői: kapott 650 ezer dollárt, és amikor ezzel beszabadult a saját "plázájába", elkezdett gyerekként ész nélkül játszani. Amelyből egyszerre születtek még 35 év távlatából is egyedülálló vonások, ugyanakkor másik oldalról pedig egy minősíthetetlen technikai színvonalon megvalósított, cselekménytelen produkció. Ahogy a témában szintén élen járó The Last Man on Earth, ez is inkább egy jelentőségteljes, mintsem kiemelkedő klasszikus - de szerencsére Zack Snyderék intézkedtek, hogy létezzen egy élvezhető Holtak hajnala is a világon.
6/10
A Holtak hajnala teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
