Káromkodj, az igazság vírus! Jól nevelt úrilányként kamaszkorom összes látványos lázadását abban éltem ki, hogy rongyosra néztem ezt a filmet, halálosan szerelemes voltam Christian Slater-be, és gondolatban sokat káromkodtam (szóban sem akkor sem most nem tennék ilyet). Generációs alkotásról van szó, a 90-es évek legjobb amerikai tinimozijáról, amelyben benne van minden, ami egy középiskolás lelkében tombolt azokban az években. Dübörgött a zene, áradtak az érzelmek és a jó szöveg, tartalmas és szórakoztató film volt, nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy ilyen alkotásokon nőttem fel, nem pedig Transformers-eken, mint a mai gyerekek. Imádtam ezt az alkotást, aztán persze felnőttem és elfeledkeztem róla. Hosszú évek után néztem újra, és nagy örömömre még mindig magával tudott ragadni, ugyanúgy, mint régen. Kiváló film, bár manapság készülne ilyen jó darab a műfajban!
Egy arizoniai kisvárosban az unatkozó tinédzserek minden este pontosan 10 órakor szigorúan rádiót hallgatnak, ugyanis akkor kezdődik a titokzatos DJ, Kanos Happy Harry (Christian Slater) műsora, aki gátlások nélkül káromkodik, szövegel és nyomja a jó zenét. Senki nem sejti, hogy a valóságban egy csendes, visszahúzódó fiú, aki csak a mikrofon előtt változik azzá a menő fejjé, akinek mindenki tartja. Azonban az ártalmatlannak látszó szórakozásból egyre komolyabb lázadás lesz, lassan, de biztosan elszabadul a pokol a gimiben..
A kamaszokkal csak a baj van, nem könnyű elviselni őket, hiszen teljesen össze vannak zavarodva, már nem gyerekek, de még korántsem felnőttek, képtelenek beszélni a problémáikról, bezárkóznak a saját kis világukba. Nekem még nincs gyerekem, viszont ha már nem is nagyon élénken, de emlékszem ezekre az éveimre. Habár én viszonylag simán túljutottam ezeken a vészterhes időkön (nálunk a húgom volt a lázadó alkat, én csendben megbeszéltem saját magammal a gondjaimat, világ életemben unalmasan jó kislány voltam, nem hiába szokták még ma, túl a 30-on is mondogatni a családtagjaim, hogy legyek már egyszer végre rossz), mégis nagyon szíven ütött ez a film egykoron. Nemcsak engem, elsöprő sikere volt a célcsoportban, nagyon eltalálta annak az időszaknak a hangulatát, bár a mai tinik valószínűleg csak ásítoznának rajta, mert nincs benne egyetlen effekt sem, viszont vannak benne tartalmas gondolatok, amelyekben egy egész nemzedék életérzése fejeződik ki.
Amerikában játszódnak az események, de bárhol megtörténhetett volna, hiszen a tinik problémái mindenhol ugyanazok: úristen, annyira üres az életem, nincs barátom/barátnőm, rémesen nézek ki, a szüleim nem értenek meg, hát tényleg csak annyi fog történni velem, hogy elmegyek egy jó fősulira, lesz egy szép karrierem, kertes házam és egy dögunalmas családom? És ha én másra vágyom? Miért nem törődik velem és az érzelmeimmel senki? Na persze a profi filmesek értenek ahhoz, hogy ezt a minden tinire jellemző hangulatot jól felturbózzák, egy dögös DJ cool szövegén keresztül vezessék fel egyáltalán nem szájbarágósan a mondanivalót. Persze a rendszert, amely ellen lázadnak a kölykök, meg is kell személyesíteni, legyen ő egy szívtelen igazgatónő, aki az iskola presztízse érdekében feláldozza a gyengébb tanulókat. A szerelem sem maradhat el egy tinifilmből, kell egy vagány lány, akiről természetesen kiderül, hogy valójában éppen olyan félénk, mint a főszereplő, ha nincs a közelben mikrofon. Tényleg semmi extra nincs az alkotásban, csak nagyon jól eltalált karakterek és jól vezetett történet, néhány könnyen megjegyezhető kulcsmondat, és máris készen van a kultfilm, amelyet sok évvel később is kedvenceként emleget az én 30-as korosztályom.
Nagyon furcsa érzés felnőtt fejjel végignézni egy olyan filmet, amely egykoron rengeteget jelentett az ember lánya számára. Még ma is fejből megy a szöveg, de már tudok távolságot tartani a történettől, hiszen teljesen más életszakaszban tartok, mint a szereplők. Ugyanúgy elvarázsolnak a képsorok, mint egykoron, de ma már csak nosztalgikusan mosolygok az egykor halálosan fontosnak tartott jeleneteken. Egy szép emlék a múltból, időkapszula a 90-es évek elejéről, egy jó kis tinilázadásról, a felnőtté válás gyötrelmeiről, mindenről, amelyen egyszer mindenki átesik ebben a korban. A hangulat az, ami még ennyi év után is átjön a képkockákon, mindenkinek érdemes egyszer megnéznie ezt a filmet, biztosan meg fogja érinteni a történetet, életkortól függetlenül.
Christian Slater nagyon fiatal volt még, de rendkívül érett alakítást nyújtott, hiteles volt félénk iskolásfiúként, és szexmániás, übercool rádiósként is. Samantha Mathis bájos volt és nagyon tehetséges, kár, hogy soha nem futotta be azt a pályát, ami járt volna neki, de hát sajnos ez egy ilyen szakma. Scott Paulin és Mimi Kennedy jól játszották a főszereplő szüleit, Annie Ross szintén kiválóan gonoszkodott az igazgatónő szerepében.
Allan Moyle életének fő műve az Adj rá kakaót!. Kiválóan ráérzett a kor hangulatára, eltalálta azt a hangot, amelyen a tinikhez lehet szólni. Nagyon jó volt a forgatókönyv, habár a főgonosz alakja eléggé haloványra sikeredett, és a történet vége nem volt az igazi, de a főszereplő és a gyerek karakterek jól el lettek találva, a szórakoztatás mellett a drámai mélység sem hiányzott a filmből. A zenét pedig annak ellenére is imádtam, hogy amúgy csak úgy soha nem hallgatnám meg. Időtálló klasszikus a maga műfajában, érdemes megnézni!
Kiváló tinifilm a 90-es évekből Christian Slater zseniális alakításával, kötelező darab!
8/10
Az Adj rá kakaót! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
