Kezdjük a szokásos hatásvadász összehasonlítással, avagy íme a spanyol True Detective! Igaz, kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább (nem) a miénk: az ibériai alkotás külsőségeiben ugyan pazar atmoszférateremtésével tényleg igazolja a párhuzamot, a felszín alá nézve már sokkal kevésbé lehet egyezéseket találni.

1980, a Franco-rezsim éppen frissen bukott meg Spanyolországban, két detektívet pedig az elhagyatott mocsárvidékre vezényelnek, hogy két fiatal lány eltűnésével foglalkozzanak. Ebből természetesen hamar gyilkossági ügy lesz, ráadásul nemsokára az is kiderül, hogy nem csak ők voltak az egyetlen áldozatok. A reményvesztett, bezárkózó és súlyos titkokat őrző közösségben viszont nem lesz könnyű bármit is kideríteni az ügy további részleteiről.

Hangulatilag abszolút áll a párhuzam, a film fakó színei, elhanyagolt, de mégis gyönyörű természeti képekkel operáló világa, finom és sallangmentes kameramozgásai kifogástalan stílusról árulkodnak, ráadásul az atmoszféra csendes morális pesszimizmusa is rokonítható Nic Pizzolato művével. De a nyilvánvaló ismertetőjegyek ellenére sem mondanám, hogy zavaró lenne ez a hasonlóság, mert a La isla mínima képes megtartani annyit európai sajátosságot, amitől inkább egy húsba vágó dráma lesz, mint egy exploitation felé hajló borzalomparádé.

A mocsarak, a white trash, a kilátástalanság és a bestiális gyilkosságok stimmelnek tehát, csak éppen minden más hiányzik. Nem érteni, mi a funkciója a poszt-francoi környezetnek, a két főszereplő háttérének, hogyan történtek a gyilkosságok, mi volt a gyilkos motivációja, a lápföld mindent megfojtó közönye minden olyan részletet beborít, ami egy kicsit is mélyíthetné a művet. Gyakorlatilag amit krimi címén látunk ebben a filmben, az egy gigantikus pontösszekötögetős, amely óraműpontossággal adagolja a bűnügy részleteit a deketektíveknek, és velük együtt nekünk, a nézőknek is. Igaz, ez a módszer legalább garantálja, hogy egy percig se unatkozzunk, de elkerülhetetlen volt, hogy azt kívánjam, bárcsak ennél egy kicsit többre lenne képes ez az alkotás.

Természetesen lehet azt mondani, hogy a mű tudatosan igyekszik a néző képzeletével felerősíteni a látottakat, nagyon helyesen is teszi ezt sok esetben. Például, hogy egyszer sem szakad ki a detektívek szemszögéből, így a kötelező gyilkos-áldozat interakció is elmarad (ld. az ezen keresztül borzasztóan illúziórombolóvá váló Nyomtalanul), ezzel pedig sokkal nagyobb borzalmakat láthatunk a bűneset mögé, mint amit a film ténylegesen mutatni tudott volna. Ugyanakkor finálé tessék-lássék elvarrt szálai és végtelen rezignáltsága arról árulkodnak, hogy végül magán a forgatókönyvön is eluralkodott szereplői beletörődése.

Ha pedig már maga a produkció is ekkora érdektelenséget mutat saját maga iránt, ebből egyenes úton következni, hogy ezt nézői oldalról is hasonló reakció fogja kísérni. Elvégre miért invesztáljunk energiát egy korrekt, de nem túl csavaros krimibe, ha maga sem hajlandó igazán komoly mélységekig belemenni a témába? Az, hogy a stílusa kis híján már bravúrosnak mondható, még viszonylag kevés kárpótlás ezért.

7,5/10

A La isla mínima teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán