Krimit 2015-en szinte lehetetlen eladni a nézőnek, hacsak nem szolgál valamilyen különleges vonással. A 44. gyermek esetében ez a sztálinista Szovjetunió által nyújtott környezet lett volna, habár valószínűleg sokkal többen kapták fel a fejüket Tom Hardyék kamu orosz akcentusára az előzetesben. De szerencsére ebben a filmben csak a kiejtés mesterkélt, más tekintetekben viszont egy teljes mértékben autentikus és mködőképes darabról számolhatok be.
Lev Gyemidov (Tom Hardy) árvaként nőtt fel, azonban a II. világháborúnak hála beindult a karrierje, 1953-ban pedig már magas rangú belbiztonsági tiszt, egy gyönyörű feleséggel (Noomi Rapace) és fényűző élettel. ami annyira irigylésre méltó, hogy egyik sértett kollégája (Joel Kinnaman) az első adandó alkalommal megfúrja, pont akkor, amikor titokzatos gyerekgyilkosságok kerülnek a szervezet látóterében. Illetve egész pontosan balesetek, hiszen a kommunista utópiában nem létezik gyilkosság - a kegyvesztett Lev viszont ki szeretné deríteni az igazságot.
Arra számítottam, a 44. gyermek egy szovjet környezetbe ágyazott krimi lesz, a helyzet azonban pont fordított: ez a film maga a kommunista életérzés, amelybe helyeként egy bűnügyi történet elemeit csepegtetik. Az iparvárosok hátborzongató képsoraitól az események kilátástalanságán át egészen a rendszerre annyira jellemző karakterekig a produkciót velejéig áthatja az 50-es évek Szovjetúniójának nyomasztó atmoszférája, és nem ereszti a nézőt sem. Daniel Espinosa egy skandináv krimi sötét stílusjegyeit egyesíti a szocializmust átható groteszkséggel, és csak akkor látni rajta, hogy tapasztalatlanabb direktorral van dolgunk, amikor egy-egy akciódúsabb jelenethez érkezve előkapja mániákus kézikamerázását, azokat látványelemekből inkább hangulati elemekké degradálva. A forgatókönyv (és az eredeti regény) írója is minden bizonnyal tisztában volt ezzel, ugyanis a mű sokkal inkább szól a rendszer mozgatórugóiról, az általa felvetett morális kérdésekről, mint arról, hogy ki a gyilkos és hogyan lehetne elkapni - a karakterek kiszámíthatatlan dinamikája és mondanivaló szempontjából pedig ez kiváló választásnak bizonyul.
Abból a szempontból már kevésbé, hogy így egy kifejezetten összecsapott és gyenge bűnügyi szálat láthatunk, amely rendre visszavesz a produkció lendületéből és erejéből, ahányszor előtérbe kerül - és végül nem is feltétlenül érteni, mire akart kifutni. Más tekintetben viszont jellemzően túlságosan is egyértelmű az alkotás, látszik, hogy minden mélysége ellenére elsősorban a plázák közönségére kalibráltak, akiknek - biztos, ami biztos - nem lehet semmit túlhangsúlyozni. Azonban akiknek már egy jól megkomponált kép is bőven elég, azoknál néhány jelenet minden bizonnyal felesleges köröket fog futni, és valószínűleg azt is nehezen fogják megbocsátani, hogy a finálé is inkább az amerikai nézők lelkivilágára lett igazítva.
A színészgárda ellenben a legkevésbé sem esik túlzásokba, Hardynak vagy Rapace-nak ugyan nem ez a legeredetibb alakítása, de hozzák a tőlük elvárható színvonalat, Kinnaman őszinte megelpetésemre a mű egyik legjobbja volt Paddy Considine mellett, és a rengeteg mellékszereplő mindegyikét is csak dicsérni lehet. Még a szándékosan felvett orosz akcentusuk sem érződik izzadságszagúnak, sőt, inkább hozzátesz az atmoszféra hitelességéhez - legalábbis azoknál, akik képesek megvalósítani, mert például a szerepeiben újabban egyre fásultabb Gary Oldman ilyen tekintetben itt sem erőlteti meg magát.
Az ilyen apróságok is jelzik, hogy végül egy kicsit kommerszebb irányba ment el a 44. gyermek ahhoz képest, mint ami igazán egészséges lett volna a téma szempontjából, mégis azt kell mondanom, hogy alapvetően egy olyan műfaji filmről van szó, amely nem fél a szokványosnál egy kicsit mélyebben beleásni a témájába. Ezen keresztül pedig egy erős, jellegzetes hangulatú noir születik belőle.
8/10
A 44. gyermek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán