Jean-Claude Van Damme. A 80-as, 90-es évek egyik nagy akcióikonja, aki példátlanul, Belgiumból tört fel Hollywood csúcsára. Sokszor hihetetlennek tűnik, de az idő bizony a legnagyobbak felett is eljár, és az ember előbb-utóbb elszámol az addigi életével, illetve azzal, hogy milyen eredményeket tud felmutatni. Van Damme ritka módját választotta ennek a fajta önvallomásnak: egy erős, meta-áthallásokkal tarkított ál-dokumentarista filmben néz szembe önmagával.

Maga a történet fiktív, de számos valós elemet is tartalmaz. Van Damme, az egykor ünnepelt sztár úgy dönt, hogy visszatér szülőhazájába, hogy nyugalomra leljen, miután az élete gyakorlatilag teljesen szétesett. Leégett, egy bírósági tárgyaláson elvették tőle a kislányát, és szakmailag sem számít már akkora nívónak, mint pár évtizede. Első állomása egy posta, ahol a neki átutalt pénzét akarja kivenni. Azonban pechjére pont akkor rabolják ki a postát, ráadásul a szituáció olyan szerencsétlenségeket okoz, melyeknek következtében maga Van Damme tűnik fel a túszejtő rabló képében.

A történet már önmagában jó táptalaja lenne egy ígéretes filmnek, de a JCVD egyik különlegessége az, hogy minden mellékes szál, minden nüansznyi apróság érdekesebb, mint a fő cselekmény alakulása. A tunéziai-francia rendező, Mabrouk El Mechri a mainstream-re egyáltalán nem jellemző módon tár a néző elé olyan dolgokat, amik egyaránt kritizálják a társadalmunkat, a filmipart, a sztárságot, a Van Damme-mítoszt és még egy csomó mindent, amik nem csak szórakoztatóak, de olyan provokatív leképzései a mai világunk rezdüléseinek, amit egyszerűen nem lehet félvállról venni. A JCVD eszközei egyáltalán nem filmszerűek. A snittek hosszúak, a kameramozgás és en bloc az egész képi világ is kissé szokatlan, és a szereplők gyakran direkte kiszólnak a nézőhöz.

Apró negatívumként tudnám felhozni, hogy a furcsa stílus miatt az első percekben kicsit nehéz ráhangolódni a filmre, de idővel az ember felfedezi az aranyat érő pillanatokat, élükön Van Damme brutálisan őszinte, vágatlan, több mint 5 (!) perces monológjával. A belga színész ezekben a percekben végleg szakít a saját legendájával, és megmutatja nekünk az emberi oldalát Van Damme-nak. Nem csak a film bevállalása volt óriási bátorság részéről, hanem ez az önkritikus hangvételű monológ is. Példátlan, hogy egy sztár ilyen mértékben alázza önmagát, és rávilágítson a saját hibáira. Akármilyen hihetetlen, de Van Damme-ból előtör a színész másfél óra erejéig. nagyon hiteles és érzelemgazdag játékot produkál, szóval Van Damme-utálók, van egy kötelező néznivalótok a jövőben!

A JCVD egy igazi, páratlan gyöngyszem. Másfél órába elképesztő mennyiségű tartalmat sikerült belepakolni, és mindezek mellett veszettül szórakoztató alkotás. Viszont El Mechri tipikusan "egynyári" rendezőnek tűnik. Ilyen művészeti magasságokat nem hiszem, hogy meg tudna még egyszer közelíteni. Kötelező darab!

9/10

A JCVD teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán