Dokumentumfilmek esetében sokkal gyakrabban kerül elő a "miről?" mint a "hogyan?" kérdése, és azt hiszem, mindannyian sokkal inkább a téma érdekessége alapján ítélünk meg egy ilyen alkotást. Joshua Oppenheimer filmje azonban éppen utóbbi kérdésre adott válaszával hívta fel magára a figyelmet, még úgy is teljesen jogosan, hogy utólag nézve éppen ilyen téren vannak hiányosságai egyébként kiváló darabjának.

1965-66 során Indonéziában súlyos mészárlások történtek: a rezsim az összes neki nem tetsző személyt kommunistának nyilvánította és kivégezte, a gyilkosok és jogutódaik edig a mai napig hatalmon vannak az országban. Joshua Oppenheimer eredetileg az áldozatokról szeretett volna forgatni, de a hatóságok ezt annyira ellehetetlenítették, hogy úgy döntött, inkább az elkövetőkről készít filmet. Méghozzá különleges módon: felajánlotta, hogy segít nekik újrajátszani a megtörtént eseményeket. Így Anwar Congo, Hernan Koto és Adi Zulkadry a kamerák elé állt, hogy eljátsszák, ahogy embereket ölnek.

Nagy feladatot vállalt tehát magára azzal a rendező, hogy egy ilyen esetlegesen és előre nem láthatóan kibontakozó történetbe vágta a fejszéjét, éppen ezért nem is hibáztatom azért, hogy a végeredmény nem a legösszeszedettebb. Ettől függetlenül viszont tény, hogy a produkcióban utólag sem sikerült egy koherens narratívát kialakítani. A sztori eléggé csapong a visszaemlékezések, az újrajátszások forgatásai és az aktuálpolitikai helyzetre való reflektálás között, és bár ezek egyenként tényleg érdekesek, nem feltétlenül látom be, mi szükség volt ebben a műben bemutatni Koto tiszavirágéletű politikai karrierjét vagy a forgatások szüneteit. Ezzel szemben viszont Anwar Congo csapongó visszaemlékezéseiből kifejezetten nehézkesen alakul ki, hogy végső soron mik is történtek és neki ebben milyen szerepe volt.

Ugyanakkor abban nagyon jó (vagy nagyon szerencsés) volt Oppenheimer, hogy három olyan embert választott, akik teljesen különböző karaktereket képviselnek, ezzel pedig mindegyikük egy újabb oldaláról mutatta meg az események pszichológiáját. Kicsit sajnálom is, hogy a közülük messze a legérdekesebb Adi későn érkezik és viszonylag hamar távozik is (a mű erősen sejteti, hogy meggondolta magát a szereplés kapcsán), mert leginkább ő az, aki messze rácáfol arra, amit mi a tömeggyilkosokról és népirtókról gondolunk. Jelenetszinten pedig éppen ezért zseniális a The Act of Killing: tele van megdöbbentő, tökéletesen megragadott pillanatokkal, mint amikor főhőseink a lehető legnagyobb természetességgel állnak neki a kamera előtt védelmi pénzt szedni, humorizálva mesélnek a gyilkosságokról, vagy éppen azok mögé gyártanak sajátos ideológiát.

Úgyhogy azt kell mondanom, hogy a lehetőség ott volt a filmben, hogy egy minden percében sziporkázó darab legyen, de kicsit az élet, kicsit a vágóasztal úgy alakította, hogy mégsem lett az. Így egy kicsit nehézkes, körülményes és fókuszálatlan produkciót kaptunk, amely azonban ettől alig lesz kevésbé zseniális és értékes darab.

Az ölés aktusa teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán