Az első gondolat, ami a szóban forgó mű láttán felvetődött a fejemben, hogy hogyan lehet jól egy fotósról filmet készíteni? Hiszen adott egy művész, aki egész életében állóképekben gondolkodott, valaki pedig most ezt próbálja mozgóképbe önteni - feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik. Wim Wenders azonban sikerrel vette az akadályt, noha ez leginkább annak köszönhető, hogy nem feltétlenül próbált mozgóképben gondolkodni, hanem elsősorban tiszteletét tenni alkotásának főhőse előtt.

Sebastiao Salgado soha nem készült fotósnak: közgazdásznak tanult, politikai aktivista volt, majd a brazil diktatúra elől menekülve Franciaországban kötött ki egy jól fizető üzleti állásban. Azonban Sebastiao mindig is nyughatatlan ember volt, és amikor felesége fényképezőgépe a kezébe került, tudta, hogy új hivatást talált. A következő években bejárta a világot, és végigfotózta többek között Dél-Amerika mindennapjait, a Száhel-öv tragédiáját, a kétkezi munkások életét. Wim Wenders dokumentumfilmje pedig ebbe az életútba enged betekintést.

Ennek megfelelően pedig mindenki készüljön fel arra, hogy A Föld sója nagyrészt nem más, mint egy képekkel illusztrált úti beszámoló. Láthatjuk végig Salgado pályafutásának legmeghatározóbb fotóit, miközben alkotójuk mesél elkészültük körülményeiről, illetve az élményeiről. Wenders még az átkötő filmeket is olyan mozdulatlansággal komponálja, mintha pillanatképek lennének, ami végeredményben egy nem túl mozgalmas és alig filmszerű produkciót eredményez. Hozzá kell tennem, ezúttal nem is klasszikus dokumentumfilmről van szó, sokkal inkább egy ismeretterjesztő-életrajzi darabról, ezt pedig az példázza a legjobban, hogy Wenders (illetve társrendezője és egyben Salgado fia, Juliano Salgado) milyen kudarcot vall, amikor előbbit próbálja meg belecsempészni a hangulatba.

Ugyanis bár annak is megvan a maga szépsége, amikor egyszerűen csak a fotóst követik az új-guineai indiánok földjére vagy messze a sarkkör fölé, vagy éppen amikor a negyedik falat megtörve Wenders arról mesél, milyen egy fotós filmezni, ezek az epizódok messzire eltörpülnek Salgado munkásságának hatalmas súlya alatt. Mert lehet, hogy a film háromnegyede csak egy narrált diavetítés, de sokkal jobban magával ragad, mintha egy stáb loholt volna állandóan fotósunk nyomában, hála annak, hogy Salgado tényleg elképesztő eseményeket élt át, és még annál is lenyűgözőbb fotókat készített róluk nekünk. Az etióp éhezők, a ruandai menekültek, a brazil őserdőkben élő indiánok, de akár magának az alkotásnak az üzenete is éppen elég erős téma ahhoz, hogy ennél komolyabb hókuszpókuszra ne is legyen szükségük filmes szempontból.

Úgyhogy a legkevésbé se riasszon el senkit A Föld sója kissé minimalista megközelítése, mert ebben a formában is tökéletesen működő darab. (Ha valami zavaró, az pont az, amikor megpróbál ettől a stílustól elszakadva egy "klasszikus" dokumentumfilm lenni.) A képekből ugyan nem lesz benne film, de mindeközben azért láthatunk benne valami olyan varázslatot, ami nem mindennapi.

A Föld sója teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán