Xavier Dolant nem véletlenül tartják tehetséges rendezőnek, ugyanakkor egyelőre még nem feltétlenül bizonyította, hogy több lenne puszta ígéretnél. Ahogy sorban haladtam végig a munkásságán (Megöltem anyámat, Képzelt szerelmek, Így is, úgyis Laurence, Tom a farmon), mindig arra a konklúzióra voltam kénytelen jutni, hogy "igen, a zsenialitás látszik benne, de még mindig nem egy érett mű". A hatalmas kritikai és közönségsikert arató Mommy sem törte meg számomra ezt a tendenciát, de annyival az előzők felett áll, hogy biztos vagyok benne, az ifjú kanadai rendezőtől ez az utolsó film, amit ilyen végkövetkeztetéssel kell értékelnem.

Amikor Dianne (Anne Dorval) rengeteg viselkedési problémával rendelkező tinédzser fiának, Stevennek (Antoine-Olivier Pilon) egy incidens miatt nincs tovább maradása a javítóintézetben, ahol kezelik, anyja előtt két választás áll: vagy börtönbe küldi gyermekét, vagy hazaviszi, és megpróbálja otthon nevelni, egyben pedig oktatni is. A napról-napra élő, friss munkanélküli nő számára ez nem lesz egyszerű feladat, de nem akar lemondani a fiáról, még akkor sem, ha egyre inkább pokollá teszi az életét. Segítségére siet azonban a szomszédban lakó Kyla (Suzanne Clement), aki egykor tanárként dolgozott, de egy súlyos trauma miatt mostanában leginkább csak otthon ül, így Steven oktatásának feladata számára is lehetőséget nyit a gyógyulásra. A kérdés már csak az, hogy a kis trió elszántsága elég lesz-e ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön az életük, vagy a világ minden igyekezetük ellenére is könyörtelenül összezúzza őket.

Dolannak a látszat ellenére ez a legszokványosabb műve - bár leginkább indie körökben tekinthetők az ilyen történetek szokványosnak. Adott három sérült karakter egymásra találása, az ehhez szükséges keserédes hangulattal, az ezt támogató (és jelen esetben egészen kiszámítható) dalválasztásokkal, Dolan pedig éppen csak egy minimálisan nyúl hozzá a bevett megoldásokhoz, hogy azok végül frissnek és izgalmasnak érződjenek. Mert a kanadai rendező tálalásában az egyre inkább fárasztóan kötelező elemmé váló éneklős-táncolós betét is katartikus, a párbeszédek hitelesek, a szereplők pedig élnek és lélegeznek, nem csak mesterségesen felfújt problémahalmazok. A jeleneteknek van egy földhözragadt, valószerű bája, de a direktor igazán azt sem tudja elvéteni, amikor a nehéztüzérséget bevetve, Ludovico Einaudi zenére komponál szentimentális képsorokat.Valamint természetesen aligha nevezhető sablonosnak a vertikális képarány, amelynek frusztráló börtöne igazán csak azt látva tartható indokoltnak, hogy milyen katartikus így, amikor rövid percekre kiszakadunk belőle.

És érdekes módon a Mommy pontosan addig működik, amíg képes ezt a törékeny egyensúlyt fenntartani szokványosság és eredetiség között, de amint Dolan végül a saját útjára lépne, menthetetlenül kisiklik. Az addig magabiztosan és stabilan építkező műben ismét a Tom a farmon bizarr kapkodása és kifejtetlensége tűnik fel, ez pedig annyira megmérgezi a finálét, hogy a csúcspont helyett a lejtmenet közepén vet véget a rendező élményünknek. Amely még így is átható, de a rossz szájíz már elkerülhetetlen, a remek pillanatok emlékéhez pedig önkéntelenül is hozzátársul, hogy méltóbb támogatást is kaphattak volna a történet többi részétől.

Ha Xavier Dolan a biztos középszert választja, talán nem lett volna ilyen ambivalens a Mommy, de valószínűleg nem is lett volna ilyen jó. (De ez gyakorlatilag minden filmjére igaz.) A látványos hiányosságait is meg kell élnünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a pazar remekműhöz, amelyet legalább főbb részeiben megkaptunk a rendezőtől, és éppen ezért kell látni ezt a produkciót. Az ifjú kanadai zseni pedig most már tényleg csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy egy hatalmas mestermű kerüljön ki kezei alól.

8,5/10

A Mommy teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán