A Képzelt szerelmek kritikámat azzal zártam, hogy Dolan fel volt adva a lecke, hogy impulzív hangulatát és koherens történetmesélését és karakterépítését összeházasítsa. Ő mintha viszont ezzel a filmmel még nagyobbat akart volna előrelépni, és egy nagy ívű, rengeteg kihívást rejtő történetbe vágott bele, rengeteg kísérletezéssel. Ennek köszönhetően pedig közhely, de túlvállalta magát: a Laurence Anyways addigi életműve legérettebb darabja helyett a leghektikusabb és egyik leggyengébb lett - igaz, egyben a legambiciózusabb is.

Laurence (Melvil Poupaud) 35 éves korában úgy dönt, nem hazudik tovább sem magának, sem környezetének: beismeri és bejelenti, hogy ő egy férfi testbe zárt nő, és ennek megfelelően mostantól nőként fogja folytatni életét. Ezt környezete meglepően jól fogadja, ugyanakkor elkerülhetetlen a konfliktus a munkahelyén, családjával és a vele véletlenszerűen összeakadó emberekkel. A legnagyobb fájdalmat azonban barátnőjének, Frednek (Suzanne Clement) okozza, akinek nem lesz egyszerű feldolgoznia, hogy elveszítette a férfit az életében, hogy cserébe egy nőt kapjon.

Egy transzszexuális férfi (nő) életéről filmet forgatni erősen kiaknázatlan, és ebből kifolyólag hálás téma, de szerencsére Dolan a legkevésbé sem arra játszik, hogy pusztán ezzel is már elér valamit. Éppen ezért nem is Laurence átalakulása kerül a középpontba, hanem sokkal inkább párkapcsolata Freddel, ezen keresztül pedig az, hogy hogyan élik meg mindketten ezt a változást. Sőt, a mű egyes szakaszai sokkal inkább szólnak Fredről, és nagyon nehéz eldönteni, az egész mű is nem-e inkább az ő története, mint Laurence-é. A rendező nagyon jól érzi, hogyan építsen egy-egy mondatból, apró gesztusokból, visszatérő motívumokból karaktert, a szereplők komplexitása és dinamikája, az ezt tökéleseten kihasználó és remekelő színészek pedig olyan vonásokat adnak a produkciónak (elsősorban a vége felé), ami miatt senkinek nem kell a következő "LMBTQ téma, adjatok díjakat!" darabtól tartania a Laurence Anyways képében.

Ez a film is megmutatja tehát (a Képzelt szerelmekhez hasonlóan), hogy Dolan nagyon ért a karakterábrázoláshoz, azonban egyben azt is, hogy ehhez kifejezetten körülményes megoldásokra van szüksége. Nem mondanám a szűk három órás játékidő ellenére sem, hogy lennének felesleges jelenetei a Laurence Anywaysnek, hanem inkább azt, hogy szinte mindegyik nagyon bonyolultan jut el a lényeghez. Hosszú felvezetések, kissé a semmibe tartó párbeszédek körítik a legapróbb lényegi momentumot is, a rendező túlságosan elveszik a részletekben - hogy aztán ugyanezek a részletek később ne kerüljenek elő. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy legalább egy kiegyensúlyozott műről beszélhetünk, az iszonyatosan intenzív és a teljesen lapos pillanatok váltakozása Dolan egész életművében itt a leghektikusabb. Ez nagy mértékben köszönhető annak is, hogy a narratíva sokszor igen fontos mozzanatokat csak sejtet, miközben egész irrelevánsakon időzik hosszan (érdemes megfigyelni például, hogy Laurence coming out-ját milyen hosszú felvezetés előzi meg a jelenetben - hogy aztán csak pont ezt ne lássuk végül), ezzel pedig folyamatosan azt az érzést kelti, mintha szándékosan cserben hagyná a nézőt.

Ehhez tenném hozzá, hogy a kameramunka is inkább gátolja, mintsem segíti a befogadást. Dolannél jellegzetes, hogy egy beállításból, a két beszélő fél közöt rángatva a kamerát szereti leforgatni a dialógusokat, és bár ez sokszor további intenzitást ad a jeleneteinek, ezúttal rengetegszer volt az az érzésem, hogy a kameraman kétségbeesetten próbálja elkapni a színészeket, akiknek pont lemaradunk a legjobb pillanatairől. (Egyébként talán hangsúlyos, hogy az operatőr Yves Belanger - egyébként Jean-Marc Vallée stabil alkotótársa - először és utoljára dolgozott itt Dolannal.) A 4:3-as képarányt sem tartottam abszolút indokoltnak, az elvitathatatlan, hogy elképesztő mélységű beállításokat tud így komponálni a rendező, de annyit azért nem, hogy erre szenteljen egy teljes filmet. Hozzáteszem, nem mintha a standard 1:2,35-öt meg kétdimenziós érzetű festmények komponálására használnák állandóan, de ennek ellenére úgy érzem, Dolan nem nyert annyit, hogy egy tévéfilmes köntösbe öltöztesse művét.

Ezt érzem az egész produkcióra is jellemzőnek: többet áldoz fel, mint amennyit nyer ennek révén. Egy jó fináléért cserébe kapunk egy fárasztó és nehézkes építkezést, dinamikus jelenetekért cserébe követhetetlen fényképezést, néhány jó beállításért cserébe pedig egy kissé csalódást keltő kinézetet. Természetesen a kísérletező kedv értékelendő, és ennek az ambíciónak hála Dolan ezt a művét is képes sok izgalmas vonással felruházni, de attól tartok, azelőtt akart továbblépni, hogy erre teljesen megérett volna.

6,5/10

Az Így is, úgy is Laurence teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán