1944. június 6, a D-day, vagyis a normandiai partraszállás napja túlzás nélkül a második világháború fordulópontja volt. Ekkor arattak először győzelmet a szövetségesek a német csapatok fölött. Természetesen a filmesek sem voltak restek emléket állítani az eseménynek. Mi már a Ryan közlegényen nőttünk fel, azonban egy nemzedékkel korábban már készült egy grandiózus szuperprodukció a témában. A kor legnagyobb sztárjait felvonultató film igazi nemzetközi alkotás volt, több rendezője is volt, és gyakorlatilag dokumentarista stílusban dolgozta fel a partraszállás történetét, angol, amerikai, francia és német szemszögből is bemutatva. Az idő rendesen rajtahagyta a nyomát a nem éppen mai mozin, nemcsak technikai értelemben, de ettől függetlenül simán bele lehet feledkezni a történetbe, nagyon jó háborús filmről van szó!

A németek tudják, hogy a partraszállás küszöbön áll, csak azt nem tudják, hol fog megtörténni. A szövetségesek mindent előkészítettek az invázióhoz, csak azt nem tudják, mikor indulhatnak el a csapatok. A katonák harcra készen várnak, és egyre nehezebben viselik a várakozást. Végre megérkezik a parancs, és megkezdődik a második világháború legnagyobb mértékű katonai hadművelete, és a gondos előkészítés ellenére bizony akadtak hibák, amelyek miatt nagyon komoly veszteségeket szenvedtek a szövetségesek, és nem volt teljesen egyértelmű, hogy a németek elveszítik ezt a csatát...

A Ryan közlegénynek köszönhetően mindenki egy életre megjegyezte, milyen mészárszék volt valójában a partraszállás, ebből a filmből azonban azt is megtudjuk, hogy milyen komoly stratégiai előkészületeket igényelt ez a hadművelet. A francia ellenállás, az angolok, az amerikaiak mind a saját szemszögükből élték át az eseményeket, nem voltak könnyű helyzetben az irányító központban dolgozó emberek, nagyon sokrétű és szerteágazó hadmozgásokat kellett összefogniuk, miközben nem tehetettek mást, várták a híreket, de a harcot nem ők vívták, hanem a katonák, akik bár felkészültek a feladatra, mégis emberek voltak, bár tudták, hogy mi forog kockán, nem akartak meghalni. A németek hatalmas stratégiai hibákat követtek el, nem hallgattak azokra a tisztekre, akik sejtették, hogy Normandia lesz a partraszállás helyszíne, és amikor elindult az offenzíva, túl későn reagáltak, a józanabb elmék már tudták, hogy nem csak a csatát veszítették el, hanem a háborút is. Nagy erénye a filmnek, hogy nem viszi túlzásba a heroizálást, nem ítéli el a németeket sem, pusztán bemutatja, hogy a másik oldalon is emberek álltak.

Három órás az alkotás, ami egy kicsit nehezen indul be, de amikor John Wayne és Robert Mitchum is feltűnik a színen, új erőre kap az addig nem kicsit vánszorgó történet, és amikor végre megkapják a katonák a parancsot, hogy indulhat az invázió, egy másik dimenzióba lépnek az események. Innentől kezdve egészen a film végéig visszafojtott lélegzettel figyeljük az eseményeket, szurkolunk a szövetségeseknek, kárörvendünk a németeken, vagyis teljesen beleéljük magunkat a történetbe. Kár, hogy a vége szirupos lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, így is kapunk egy olyan érdekfeszítő két és fél órát, amelyhez ritkán van szerencsénk a háborús műfajban. Látványosak a csatajelenetek természetesen, de ez még önmagában kevés lett volna, a jól felépített karaktereknek köszönhető, hogy szinte végig fenn tudja tartani a figyelmet az alkotás. Robert Mitchum amerikai lazasággal sétál az Omaha parton, szájában egy szivarral, a csatatér kellős közepén, és azon töpreng, hogyan vihetné el az embereit a mészárszékről. John Wayne-től pedig természetes, hogy törött bokával is tökéletesen ura a helyzetnek, magabiztosan irányítja az embereit. Az angolok sem maradnak el a jenkiktől, ők is dicső haditetteket visznek végbe, a francia ellenállókat sem kell félteni, megteszik a magukét. A németek között is színes egyéniségek találhatóak, van itt nem kicsit kiábrándult Luftwaffe-pilóta, olyan tiszt, aki túl későn kap észbe, olyan, akit lenyűgöz az offenzíva grandiózus volta, és olyan is, akire senki sem hallgatott, pedig megmondta előre, hogy Normandiában fognak partra szállni a szövetségek.

Nagyon szerteágazó a történet, rengeteg szereplő tűnik fel a színen, nem mindenkire jut elég idő, így fordulhat elő, hogy Richard Burton meglepően kevés jelenetben látható, de akkor viszont simán lejátssza a színről fiatal kollégáját. A technikai avuláson túl (ne szépítsük, látszanak a trükkfelvételek, de ez csak egy ideig zavaró, aztán úgyis annyira drukkolunk a szereplőknek, hogy nem lesz fontos) a szöveg is kicsit avíttnak érződik, de a színészi játéknak (és a kiváló szinkronnak!) köszönhetően még ezt is elnézzük ennek a remek filmnek, amely méltó emléket állított a partraszállásnak, nem hallgatva el a hibákat sem, látványosan, mégis emberközpontúan mutatja be az eseményeket.

Hatalmas sztárparádé jellemző a filmre, még egy Bourvil-nak is csak egy jelenet jutott, Sean Connery is csak epizodista lehetett. Paul Anka, Arletty, Richard Beymer  (a West Side Story Tony-ja ugyebár), Mel Ferrer, Henry Fonda, Gert Fröbe, Richard Burton, Curd Jürgens egyaránt remek volt, de a show-t Robert Mitchum és John Wayne vitte el nem meglepő módon.

Nem spóroltak a filmen, sokáig ez volt a legdrágább szuperprodukció, amely valóban gigantikus vállalkozás volt, igazi multikulti háborús mozi, amelyben teljes képet kaptunk a normandiai partraszállásról, minden résztvevő szemszögét megismerhettük. Az akció-érzelem arányt sikerült jól eltalálni, a döcögős kezdet után kiváló filmhez van szerencsénk, amely még ennyi évvel a születése után sem unalmas.

Látványos, jól felépített film, amely méltó emléket állított a második világháború egyik legfontosabb eseményének.

8/10