Másodvélemény: A dicsőség zászlaja / Flags of Our Fathers (2006)
2015. február 26. írta: NY124

Másodvélemény: A dicsőség zászlaja / Flags of Our Fathers (2006)

flags_of_aour_fathers_039_1.jpgFilmBaráth kritikáját erre találjátok.

Másodszorra volt lehetőségem megtekinteni Clint Eastwood igaz történet alapján készült filmjét, és azt kell, hogy mondjam, cseppet sem bántam meg az újranézést. Második alkalommal még mélyebb nyomot hagyott bennem, mint elsőre, pedig igazán nem számítottam, hogy így lesz. Hiszen jól emlékeztem a hibáira, tudtam, hogy hol fogok ismét találkozni a jó és a rossz oldalával.  Viszont a találkozás meg is erősített abban, amit már eddig is tudtam. Tudtam és emlékeztem, hogy A dicsőség zászlaja egy kiváló film, amely kiválóan továbbítja azt a komplex üzenetet, amivel megbízták, hogy adja át a nézőinek. Erről már a nyitójelenet és az az alatt elhangzó mondatok is biztosítanak. Nagyon súlyos gondolatokkal találkozunk már a film legelején, és már az elejére elhelyezett jelenetek is mutatják: Eastwood ebben a művében (és annak párjában, a Levelek Ivo Dzsimáról című alkotásban) le fogja rombolni a háborúnak állított dicsőséges illúziót, és ennek mi nagyon örülünk.

 „Every jackass thinks he knows what war is. Especially those who've never been in one.”

Emellett a nyitójelenettel már a mű hármas szerkezetéből is kapunk egy kis ízelítőt. A kiváló narratív keretet az idős katonák elbeszélései adják, aztán ott van a háború pokla, végül pedig a már visszatért katonák története. Viszont a hármas felosztás nem csak itt mutatkozik meg, A dicsőség zászlaja három vonalon próbál üzenetet átadni.  Először is megpróbálja bemutatni, hogy a háborúban semmi dicsőséges nincs, hanem az az emberiség legsötétebb oldala. Másodszor megmutatja, hogy hogyan képes életeket tönkretenni a túlélők személyes drámáján keresztül, valamint egy éles kritikát fogalmaz meg a háborús propagandával és a médiával szemben. Mindegyikről oldalakat lehetne mesélni, de igazán csak a film megnézése és az ott elhangzott kiválóan megírt mondatok adják át a lényeget. Legszívesebben az egész szkriptet bemásolnám a kritikám végére, olvasmánynak.

dicsoseg-zaszlaja--13808.jpgAz előző mondatomból már kiderült, hogy a párbeszédek nagyon jól sikerültek. Ehhez még hozzátartozik, hogy a film remek karaktereket vonultat fel. Ám mivel elég sok van belőlük, a teljesen részletekbe menő kidolgozásra nem jut idő. Viszont még így is nagyon jól érezni azt, hogy mi volt a különböző főszereplőkkel a cél, és ki hogyan éli meg közülük az eseményeket. A személyes drámák tehát nagyszerűek lettek, de a legerősebb talán közülük az indián Ira története, aki nem is akart hazatérni a háborúból (már alapból egy kegyetlen állapot). Ám amikor erre rákényszerült, akkor „otthon” alkoholista lett, nem tudott megbékélni azzal, hogy az egyik pillanatban még nem szolgálják ki a bárban a származása miatt, a másikban pedig kikiáltják hősnek, amikor ő saját magában és tetteiben egy csepp hősiességet sem talál, nem volt a háborúban egy olyan dolog sem, amire büszke lehetne.

Az alaptempó lassú és rezignált, de ez egyáltalán nem válik negatívummá, mivel a képi világhoz illik, ami iszonyatosan jól sikerült, a színek kezelése brutálisan jó, tökéletes példa erre a vészjósló partraszállás jelenete, valamint a harcjelenetek nagy része kiváló, és felgyorsítják a történet lassú folyását (plusz még egy kis saját szimbolikára is jutott energia). A negatívumokat viszont ugyanott találjuk, ahol a fent felvázolt pozitívumokat is. A jó párbeszédekhez és karakterekhez a színészi alakítás sokszor nem ér fel, ez olykor kizökkentő tud lenni egyes drámai jeleneteknél. Aztán a történet vezetése és a jelenetek ütemezése sem sikerült a legjobban. Eleinte hatalmasat üt a sok flashback és váltás az idősíkok között, kegyetlen a hatás, amikor az ünneplés hevében a háborús beszámolók által megvezetett tömeg ujjong a „hősöknek”, majd hirtelen átvált a film az Ivo Dzsimán zajló harcokra, a konkrét ünnepelt eseményekre. Azonban egy idő után ez már önismétlővé válik, és amikor a mű a történet vége felé ezt oldani szeretné, a megoldás inkább zavaros és kapkodó.

Viszont ez a néhány negatívum sem tudja még a legkisebb mértékben sem beárnyékolni azt, hogy összességében Eastwood Ivo Dzsimát bemutató két filmjének amerikai fele is kiválóan sikerült, egy remek párost alkotva. Tökéletesen mutatja be azt, hogy a háborúban nincsenek hősök és főleg nincsen dicsőség (a kedves kollégám itt tévedett a kritikájában, már az első mondatnál, ami pont a film konklúziójával tökéletesen ellentétes). A legtöbb harcos számára csak a feledés van, miután bedarálta őket a mészárszék, amelyet az emberiség saját magának teremtett. Nem várhatunk seggszétrúgást a macsó hősöktől, főleg ha a film azt állítja, hogy nincsenek hősök, csak egyszerű emberek. Nem létező hősöknek pedig nem lehet monumentális emléket állítani, főleg akkor, amikor a mítosz lerombolása a film célja. A film sok opciót felvonultat, hogy miért gyártjuk magunknak ezt az illúziót, a végén pedig bátorkodik egy saját, állásfoglalásra hajazó találgatást is megtenni. Azt, hogy ez számára mennyire vigasztaló, mindenki döntse el maga.

„Maybe there's no such thing as heroes. Maybe there are just people like my dad. (…) And if we wish to truly honor these men, we should remember them the way they really were, the way my dad remembered them.”

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr657142501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása