Az biztos, hogy a Ghibli stúdiónak nagyon jól áll a japán folklórból való merítés. Nem csak szimplán egy sajátos arculatot tudnak belőle kölcsönözni a filmjeiknek, hogy ezáltal azok „japán szagúvá” váljanak, hanem ennél jóval többről van szó. Munkáik maguk is a japán kultúra részévé válnak, teljesen autentikusak. Nincs ez másképp jelen írásom alanyával sem, ami egy 10. századi japán népmesét dolgoz fel, és teszi mindezt száz százalékig magával ragadóan és hitelesen.

Miyatsuko egy szegény bambuszvágó, egy hegy lábánál él feleségével. Egy kora-tavaszi napon, amikor kimegy a nádasba, különös fényre lesz figyelmes az egyik nádnál. Amikor közelebb megy, hogy megvizsgálja, mi lehet az, egy picike lányt talál az egyik bambuszhajtásban. A férfi az istenek áldásának tekinti a lányt és egyből haza is siet vele…

Eme műalkotás egy megelevenedett mesekönyv. Ezer ponton kötődik a feldolgozott, eredeti meséhez, az (egyébként gyönyörű) animációs stílus és a mesélő jelenléte ezek közül a legnyilvánvalóbb. Már kevésbé egyértelmű, de ugyanezt a kapcsolatot képviseli a történet lassabb, ám egyáltalán nem unalmas folyása és a szorosan a való világba ágyazott misztikus, meseszerű fantasy elemek. A megfontoltabban haladó sztori már csak azért sem hátrány, mert így a műnek lehetősége van a főszereplőjének jellemét mélyen kidolgozni, továbbá olyan szimbólumokat alkalmaznia, mint mondjuk az évszakok váltakozása.

Az rajzolás azon túl, hogy lenyűgözően szép, rendezés szempontjából is zseniális. Isao Takahata remekül zongorázik a számára rendelkezésre álló színpalettán, mindig az adott jelenet hangulatához igazítva azt. Ugyanezt teszi a kézzel rajzolt stílus “nyersségével” is. Ha egy-egy olyan képsorhoz érünk, ami fontos töltettel rendelkezik a történet szempontjából és a készítők azt akarják, hogy a néző jobban megfigyelje, kissé letisztultabbá, részletesebbé válik a kép. Emiatt az alkotás az érzelmi oldalát nagyon átélhetően közli, a befogadó nagyon közelinek érzi magához az élményt.

A könnyedebb elmerülést segíti elő az alkotás üzenete is, a mindennapokról szól. A pénzről, boldogság eléréséről, az elszalasztott lehetőségekről és a társadalomkülönbségekről. Ugyan ezt a részét a film már valamicskét nehézkesebben adja át, de ha az ember odafigyel, még mindig viszonylag könnyen ki lehet bogarászni belőle. Ez még bocsánatos bűn. Az már kevésbé, hogy Kaguya karakterén kívül az összes mellékszereplő személyisége eléggé egysíkú marad. A kb. 5 percig szereplő egyének esetében ez még nem probléma, de például a szülőknél, akik eléggé fontos szerepet játszanak a sztoriban, már szájhúzásra adhat okot. Maga a lezárás is az egyszerű, de nagyszerű sémát követi és kiválóan foglalja össze a lényeget a nézőnek: Az élet nem fair. Nem teljesülhet minden kívánságunk, ez van, ebből kell dolgoznunk.  

Azok a körítéshez tartozó elemek, amik Miyazaki műveiben is a helyükön vannak, itt is hasonló minőségi szinten állnak. A zene mestermunka, Joe Hisaishitól ez már-már alap. A párbeszédek és a humor azon túl, hogy átlagon felülire sikeredtek még egy különleges, egyedi stílussal is rendelkeznek. Látszik azért, hogy Isao Takahata több évtizeden keresztül dolgozott együtt Miyazakival és hogy egy hozzá mérhető zsenivel van megáldva.

A Kaguya a bizonyítéka annak, hogy a Ghiblinek van esélye arra fennmaradásra, annak ellenére, hogy az animék királyának az elvesztése egy hatalmas veszteség a stúdiónak. Van még bőven ötlet, tehetség és látnoki képesség a berkeken belül. Ha a rövidke szünet után is ehhez hasonló munkát fognak kiadni a kezeik közül, azt hiszem nagyon jól fogunk járni.

10/10