Erik Van Looy rendezőnek voltak már korábban próbálkozásai, de akár elsőfilmes direktorként is lehetne rá hivatkozni, ugyanis a 2014-es Kéjlak az ő első komolyabb durranása. Én hiszek abban, hogy az ismeretlenebb, tapasztalatlanabb filmalkotók képesek borsot törni nagyobb nevű kollégáik orra alá. Hiszen ők még nem támaszkodhatnak az anyagiak nyújtotta "szakmai biztonságra", nincsenek nagyon elvárások, így nagyobb lehetőség van az egyéni stílus lezongorázására. Meglepően jó lett végeredményben a Kéjlak, de olyan hibákat vonultat fel, amik tipikusan a rutintalanabb rendezők ismérvei.
Adott egy ötfős baráti társaság, melynek tagjai egytől-egyig házasok. Egyiküknek hála szert tesznek egy menő kanlakásra, ahová elvonulhatnak a gondok elől, és esetenként kétes erkölcsű nőkkel mulattathatják az időt, mindezt persze a legszigorúbb titkok és szabályok kereszttüzében. Egyik reggel Luke (Wentworth Miller) a lakásba belépve egy ágyhoz bilincselt női holttestet talál. Főszereplőinknek azonban nem csak a gyilkosságra és annak körülményeire kell fényt deríteniük, de arra is ügyelniük kell, hogy a feleségeik semmiről se szerezzenek tudomást. Azonban lakáskulccsal csak az öt férfi rendelkezik, ezért akarva-akaratlanul is a barátok között egymásra vetül a gyanú árnyéka.
Alapvetően a Kéjlak egy feszült, ízig-vérig izgalmas krimi-thriller kellene hogy legyen. A legnagyobb hibája számomra az, hogy az alapszituáció ellenére túl sok komikus elem került a filmbe. Inkább verbális humorral operáló moziról van szó, de akárhogy is nézem, ehhez a koncepcióhoz ez a fajta kettősség nem illett. Persze nem azt mondom, hogy a vígjátéki panelek és a drámaibb hangvételű jelenetek nem lehetnek szimbiózisban egymással, de messze nincs akkora balansz, mint például Martin McDonagh filmjei esetében. Akkor működött volna a dolog igazán, ha a thriller szálat is valamennyire lazábbra veszik az alkotók, de a helyzet az, hogy a véresen komoly jelenetek tényleg nagyon komolyak. Sokszor előfordult a film alatt, hogy egy fordulat elsütése után vagy nagyon feszült párbeszédet követően megjelenik egy flashback, ahol hőseink éppen poénkodnak.
Van Looy-nak az az óriási szerencséje, hogy a projektje többé-kevésbé még így is jól funkcionál. A thriller szálat gyönyörűen vezeti végig a rendező, egy követhető, kerek történetet kapunk, aminek a fordulatai bizony meglepőek. A legtöbbjük még logikus is, az indítékok, a viszontagságok, a kapcsolatok a szereplők között meg vannak magyarázva, és egy ennyire szerteágazó cselekmény végére érve nem éreztem azt, hogy lyukak maradtak volna a történetben. A körülményekhez képest még realisztikus is tud maradni, a karakterek reakciói hitelesek, és a színészgárda is megfelelően asszisztál a bulihoz. Ismert nevek ugyan előfordulnak, de az A-listás sztárok kimaradtak, de őszintén szólva egyáltalán nem bánom. Karl Urban szokásos egykedvűsége ide nagyon illett, Wentworth Miller A szökésben már megmutatta korábban, hogy mire képes, James Marsden azonban ritkán szerepelt ennyire meggyőzően.
A film ráadásul nem csak egy egyszerű bűnügyi thrillerként funkcionál, de nagyon ügyesen játszadozik a néző idegeivel. Jelenetről jelenetre más szereplőre terelődik a gyanú, gyakran történik váltás az idősíkok között, ami a karakterek feltérképezésére, korábbi cselekedeteinek leleplezéseire szolgál. Kiválóan sikerül azt a pánikszerű hangulatot érzékeltetni, ami ilyenkor előjöhet a barátok körében. Ilyenkor minden apró gesztusnak, mozzanatnak, pillantásnak hatványozott jelentősége van. Ugyan kissé felületesen, de a Kéjlak arra is rámutat, hogy hiába van szó felnőtt, családos emberekről, időnként még ők is képesek a leggyermetegebb hibákat elkövetni. Az idegenekkel való meggondolatlan szexelésre, illetve annak következményeire is felhívja a figyelmet a rendező, igaz ezt már jóval burkoltabban teszi. Nem lehet vadigenekben megbízni, nem tudni, hogy az illető milyen habitusú, mit vált ki a szex belőle, kikkel tartja a kapcsolatot. Ez az üzenet átjön, de egyáltalán nem kampányszöveg látszatát keltve.
Az operatőri munka, a beállítások, a fényképezések és a történetvezetés pedig az egyik személyes kedvencem, David Fincher-nek a munkáit juttatta eszembe. Ez kicsit a negatív irányba billenti a mérleget, ugyanis nem éreztem annyira Erik Van Looy sajátosságait a filmen. Persze nem ismerem a munkásságát annyira mélyen, de nem volt az az érzésem, hogy egy egyedi alkotással állnék szemben. Alapvető tehetség nyilván szükséges ahhoz, hogy le lehessen dirigálni egy ilyen produkciót, de érzésem szerint ezt a szintet legalább húsz másik direktor is tudta volna hozni. Szerettem volna, ha mer a Kéjlak kicsit bátrabb, önállóbb alkotás lenni, de összességében így is elégedett vagyok a látottakkal, sőt, a megnézésére is buzdítok mindenkit, elsősorban az okos és meghökkentő csavarok miatt.
7/10