Ide kattintva megtekinthetitek az összes filmkritikát a Miyazaki-sorozatból!

Ritkán látni olyan filmet, alkotást, amelyben még a legapróbb elejtett szónak is hatalmas súlya van. Amiben még a legjelentéktelenebb mellékszereplő legkisebb cselekedete is valamilyen mélyebb jelentést hordoz. Aki látott már ehhez hasonló, komplex módon megalkotott művet, amelynek minden egyes pillanatán érezni azt, hogy mestermunkával van dolgunk, az tudja, hogy mekkora élményt képes nyújtani az ilyen. Miyazaki abban a szerencsében részesedhetett, hogy a Chihiro mellett egy másik ilyen csodával is megörvendeztethette a nagyérdeműt. Ez lenne, a Princess Mononoke.

A keleten, békében élő emisi nép falujára egy nap egy démoni lény támad. A város elpusztulását Ashitaka herceg akadályozza meg, aki sikeresen legyőzi a fenevadat, ám annak sajnos sikerül őt megátkoznia. A falu jósnője elmondja neki, hogy az átok hamarosan véget fog vetni az életének. A herceg így biztos végzetének tudatában elhagyja a faluját és nyugatra utazik, hogy legalább azt megtudja mielőtt meghal: pontosan micsoda és milyen okból támadott a népére…

Ez a film tökéletesen reprezentálja azt, amit az animékben a leginkább szeretek. Oly módon tud egy felnőtteknek szóló, mély üzenetet közölni, hogy közben a valóságban nem létező, gyönyörű tájakra kalauzolja el a nézőjét. Mindeközben pedig olyan jeleneteket, vadállatokat, szellemeket és szörnyeket szemlélhetünk meg, amiket egy élőszereplős moziban maximum dollármilliók tömkelegének kicsengetése után tudnának életre kelteni. Mindezt pedig Miyazaki és Joe Hisaishi zsenijével karöltve kaphatjuk kézhez.

Hiába állítja a japán mester, hogy ő minden filmjét teljes mértékben a gyerekeknek és a fiataloknak készíti, én ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Ugyanis itt áll előttem ez az alkotás, amelynek minden percét átszövi egy szürke, baljós hangulat („A világ el van átkozva”). Amiben az erdőket kiirtó emberek a természetet védelmező istenekkel harcolnak, akiket a leküzdhetetlen harag, félelem és a tehetetlenség démonokká változtatott.  Mindezek mellé pedig kapunk a nyakunkba néhány vödör vért is. Nem igazán egy gyerekbarát összkép, nem igaz? Ugyan itt is találhatunk fiataloknak címzett apróságokat, de egyáltalán nem ezek a dominánsak. A legkönnyebben kiemelhetők talán a fák kis szellemei, a kodamák és Yakul a cuki antilop.

Ez a felnőttesség azonban nem hátrány, sőt. Ennek hatására kaphat teret és szárnyalhat az a sokrétű, minden finomkodás nélkül, nyersen tálalt mondanivaló, ami a mű minden porcikáját átszövi. Hallhatjuk és láthatjuk, hogy a rendező úr mit gondol a kapzsi, modern emberről, aki kihasználja a természetet és akár egy egész hegyet letarol, csak azért, hogy a számára fontos anyagokhoz hozzájusson. Eme központi üzenet mellett helyet kap még némi feminizmus is, plusz még a hűségről és a szeretetről is esik szó, ugye San, Ashitaka herceg és Yakul kapcsolatában. Öröm volt látni, hogy Miyazaki a romantikus szálat teljesen sablonmentesen tudta beépíteni. Még azt is pontosan tudta, hogy hol a helye a többi építőkocka között. Szépen lezajlik a háttérben, ennyi és nem több.

Fontos kiemelni, hogy ugyan japán mester valamilyen szinten állást foglal arról, hogy ő melyik oldalt választja a természet és az ember párharcában, de azt is tudja, hogy ennyire nem fekete-fehér a kép. Nem is próbálja meg a kérdést ilyen szimplán tálalni, a háttérben jelen lévő igen komoly erkölcsi dilemmákat nem egyszerűsíti le. Vasváros lakói nem magától értetődően gonoszak, hiszen annak ellenére, hogy hadat üzentek az állatoknak, a kirekesztett nőket és betegeket befogadták. A vadon lakói pedig makacsok, konzervatívak és képtelenek befogadni az embereket. Görcsösen tiltakoznak a változás ellen. Így lesz hát Moro és Eboshi is egyszerre megérthető és vállalhatatlan. Közöttük foglal helyet Ashitaka, az egyetlen, aki külső félként képes látni ezeket a tényezőket és csupán békét akar teremteni. A lezárás is inkább az ellentéteket és a problémákat oldja fel anélkül, hogy bármely fél legyőzné a másikat. Az ilyenforma befejezése a történetnek is egy nagyszerű ötlet.

Na és akkor soroljuk a további parádés elemeket. Az animáció megint szemet gyönyörködtető. Miyazaki a rajzolását ismét személyesen felügyelte, a több mint 144.000 képkocka mindegyikét átnézte, ezekből kb. 80.000-et újra is rajzoltatott. A Ghibli stúdió egészen eddig az alkotásig nem használt CGI-t, ebben a filmben már alkalmazták ezt a technikát a digitális festés mellett. Összesen 5 percnyi CGI, és 10 percnyi géppel festett képkocka került a többi közé. Japán szokás szerint ezeket az újításokat nem a régi módszerek kiváltásaképp használják, hanem azok megtámogatására, a munka felgyorsítására. A kiváló zenét ismét Joe Hisaishi komponálta. A dalok szövegét pedig, amiben ének is felhangzik, Miyazaki írta.

Nem csoda hát, hogy az Oscar-díj ellenére sokan ezt a darabot tartják a japán rendező legjobbjának. Egy remekül összerakott mű, amelynek nincs olyan pontja, amin nem jönne velünk szembe az alkotó lángelméje. Egyértelmű gyöngyszem.

10/10