A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

Magam sem tudnám tökéletesen összefoglalni, mik azok a manírok a francia filmgyártás berkein belül, amelyeket utálok, de szerencsére most már nem is kell, ugyanis jött Bruno Dumont és szóban forgó művében felsorakoztatta szinte az összeset. De ez nem minden: a P'tit Quinquin egy olyan rossz érzékkel elkészített és színvonaltalan produkció, hogy egyáltalán az a csoda, hogy elkészülhetett.

Quinquin (Alane Delhaye) egy francia falucska lakója, aki éppen a nyári szünet első napját élvezi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szomszéd lánynak udvarol, a haverjaival petárdázik és biciklizik a környéken. Amely azonban hirtelen békés falusi tájból tragikus gyilkosságok helyszínévé válik: két helybelit is feldarabolva, egy-egy tehén gyomrában találnak meg, a kirendelt ügyetlen nyomozó (Bernard Pruvost) pedig képtelen felgöngyölíteni az ügyet.

A címével ellentétben tehát ez a mű egyáltalán nem egy coming-of-age vagy egy gyerekes kalandfilm, ugyanis a fókusz sokkal inkább a brutális haláleseteken van, és a címszereplő történetszála meglehetősen irreleváns is a forgatókönyvben. Ettől függetlenül bizarr módon a hangvétel nem távolodik messzire a családi matinék stílusától, ugyanis a nyomozók és maga a nyomozás is annyira debil, hogy a végeredmény leginkább egy Rózsaszín párduccal keresztezett Bíbor folyókra emlékeztet. Azonban a probléma nem is a szereplők és a sztori kifejezett bugyutaságával van, hanem, hogy Dumont ugyanazokat a (kivétel nélkül egyáltalán nem humoros) gegeket süti el újra és újra, amely így a 3. óra tájékán nem hogy nem vicces, de eszméletlenül idegesítő.

Ugyanis a legnagyobb merényletet még nem is említettem az író-rendező részéről: egy 200 perces műről van szó, amelyet előszeretettel aposztrofálnak sorozatként, de szerkezetileg én inkább egy 3 és fél órás filmről beszélnék, amelyet gyakorlatilag elnegyedeltek, hogy sorozatnak nevezhessük. És ahogy az sejthető is, természetesen nem hihetetlenül erős, mozgalmas és lenyűgöző jelenetek várnak ránk, hanem semmitmondó, egy helyben toporgó, repetitív és teljesen feleslegesen hosszúra vágott momentumok. Nem arról van szó, hogy művészfilmes módra hosszú percekig nem történik semmi a képernyőn, éppen ellenkezőleg: a karakterek mozognak, beszélnek és tesznek is dolgokat, de ha véletlenül 5 percre elalszik a néző, jó eséllyel semmiről nem marad le. (Esetleg csak az erősen szájba rágott üzenetről, amely koncepció szintjén még akár érdekes is lenne, de ebben a megvalósításban alapvetően szánalmas és hatástalan.)

Az egyetlen jó pont, hogy a fentieknek köszönhetően a rendező egy kifejezetten lélegző és valódinak érződő világot kreál, amelynek lepukkant, kispolgári miliője és furcsa szerzetei a magyar nézőnek már kifejezetten otthonosnak érződhetnek a hazai alkotásokból. Ez a hangulat képes megragadni egy-egy pillanatra, mielőtt az unalom és a jellemzően francia idiótaság újra győzedelmeskedik mindenek felett. Úgyhogy legfeljebb mazochistáknak ajánlanám, vagy olyanoknak, akik szeretnének úgy belealudni egy alkotásba, hogy nem veszítenek az élményből.

2/10