Joshua Zetumer a Robotzsaru forgatókönyvírójaként tört be a köztudatba, most pedig már a Channing Tatummal a főszerepben készülő Gambit képregény-adaptáció írói székét is magáénak tudhatja. De például írt már Bourne-filmet és Dűne-remake-et is, amelyek közül azonban egyik sem jutott el a filmvászonig. Mint ahogy rengeteg saját ötlete közül sem jutott el egy sem, ez utóbbiak közül emeltem most ki kettőt, a Villain és a The Infiltrator című munkáit.

[A FORGATÓKÖNYVEK INNEN TÖLTHETŐK LE.]

(Az írás spoilermentes.)

Villain

A Villain egy klasszikus egy helyszínes, kevés szereplős sztorit dolgoz fel, méghozzá egy egészen egyedi helyszínen, az alaszkai vadon kietlenségében. A forgatókönyv felütése remekül adja vissza a főszereplőt körülvevő magányos és klausztrofób hangulatos, a misztikus thriller és esetenként horror elemekkel megfűszerezett hangulat, valamint az ebből fakadó rejtélyek pedig sokáig képesek megragadni az olvasó figyelmét. Ugyanakkor a cselekmény rövidesen a hasonló thrillerek időhúzásába vált át, amely bár képes további izgalmakat eredményezni, valamennyire veszít az erejéből. Azonban az igazi probléma a mű harmadik felvonásával van, amely rávilágít arra a klasszikus hiányosságra, hogy ez a mű is sokkal izgalmasabb kérdéseket vet fel, mint amilyen válaszokat ad rájuk. A főszereplő alkoholizmusa és az ehhez kapcsolódó bűntudat a lehető legnagyobb klisé, amit egy ilyen szituációban el lehet sütni, így az ebből fakadó fordulatok nem szolgálhatnak valódi katarzissal. Ugyanakkor a Villain hiába maximum egy közepes forgatókönyv, filmen a táj produkciós értéke, egy jó rendező kezében a középrész izgalmai is sokkal nagyobb értéket képviselhetnek, így leforgatva a végeredmény akár az olyan hasonló alkotások színvonalát is megközelítheti, mint a Fülke vagy az Élve eltemetve.

The Infiltrator

Néhány éve még Leonardo DiCaprio nevét lehetett hallani a projekt kapcsán, aki producerként szállt be, természetesen nem mellesleg az egyik főszerep kedvéért. Zetumer szóban forgó, igaz történet alapján íródott alkotása egy klasszikus, régi vágású kémthriller, amely legjobban talán a Ronin és A tégla ötvözeteként képzelhető el, sok akcióval és fordulattal. Zetumer párbeszédei sziporkáznak (bár több helyen megjegyezték, hogy az írek azért nem az ő elképzelései szerint beszélnek, de innen, Magyarországról ez engem nem érint túlságosan érzékenyen), és két remek karakter egymásnak feszülését láthatjuk a vásznon, nem csoda, hogy DiCaprio keselyűként csapott le az egyik szerepre. Akciójelenetei pedig ugyan nem kifejezetten látványosak, de ettől függetlenül is megvan bennük az az izgalom és dinamika, amely kifejezetten élvezetessé teheti őket, és ebből a szempontból talán jobb is, hogy a mű nem James Bond, hanem inkább Jason Bourne nyomdokaiban jár.

Egy jó thrillernek viszont nem ezek, hanem inkább a megfelelő fordulatok a sarokkövei, és ez az a pont, ahol Zetumer még nem igazán fejlődött tökélyre. Az első felvonás végére beszúrt csavar még egészen remek, azonban a a második felvonás során egyre inkább érezni azt, hogy feleslegesen tekergeti a történetet. Ugyanis ezek közül a meglepetések közül igazából egyik sem visz további feszültséget és téteket a sztoriba, így pedig olyan érzés keríti hatalmába az olvasót, mintha 10 percenként az író előlépne azzal, hogy "akartok hallani valami meglepőt?". Másrészt ennek nyomán kissé nehéz is számon tartani, hogy végül ki kivel van és mit miért csinál, és bár a forgatókönyvben végül minden érthetővé válik, egy filmverzióban ugyanez könnyen követhetetlen zagyvasággá válhat. Ezt sínyli meg a finálé is, ahova ugyan kapunk egy hatalmas üldözést, az utolsó jelenetekre viszont már végleg kifogy a szufla, és az író végső csavarja is laposan puffan. De mindezek ellenére olvasmányként élvezetes és lenyűgöző munka a The Infiltrator, azonban komoly szerkezeti átalakítások nélkül filmként könnyedén elbukhat. Reméljük DiCaprioék most éppen ezen dolgoznak.