A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

A történelem feldolgozása mindig is fontos és kényes eleme volt a közbeszédnek, ezen keresztül pedig a filmvilágnak is. Utóbbiban pedig tapasztalatom szerint két út vehető észre: az Oscar által előnyben részesített, önáltató és önsimogató dicsőségtörténetek, legyen szó a második világháború romanticizálásról vagy a white guilt kompenzálásáról, de néhány bátor alkotó igyekszik olyan műveket létrehozni, amelyek képesek valódi és aktuális üzenetet közvetíteni nézőiknek, még akkor is, ha évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt történet eseményeket regél is el. Göran Hugo Olsson alkotása ez utóbbi kategóriába esik, ugyanakkor akármennyire is nemes a szándék, a svéd rendező eszközei hiányoztak ahhoz, hogy egy igazán meghatározó és minőségi alkotást tehessen le az asztalra.

Olsson Frantz Fanon munkássága alapján állított össze egy tablót a gyarmati háborúkról és az afrikai (de)kolonizációról. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy 9 archív dokumentumfilmes felvételt válogatott össze, különböző helyekről és korokból, és ezt próbálta egységes narratívába rendezni Fanon gondolatainak segítségével. A problémák azonban rögtön itt kezdődnek, ugyanis a beemelt felvételek messze nem adnak ki egy egységes koncepciót, ráadásul ezek közül legalább 3-4 esetében nem is beszélhetünk tényleges dokumentumfilmes munkáról, mindössze csak hangulatfestő képsorokat látunk, miközben egy narrátor felolvassa nekünk Fanon (egyébként a nyomatékosítás kedvéért a képernyőre is kiírt) sorait. Olsson szinte kizárólag ezen keresztül tudja csak felépíteni mondanivalóját, amely így a produkciót inkább egy vetítéssel kísért felolvasóestté degradálja, már csak azért is, mert a 9-ből nagyjából csak 2-3 kisfilmmel tudja igazán frappánsan megtámogatni az elképzelését. Ez pedig nemcsak zavaró, de egyben unalmas is.

További hibának látom, hogy a rendező kísérletet sem tesz arra, hogy megértesse a nézővel az adott szekció történelmi kontextusát, az évszámon és a helyszínen kívül semmi mankót nem kapunk, hogy a levetített kisfilmnek éppen mi a háttere. Pedig ha már a film fele eleve narráció, Fanon filozófiája mellé igazán befért volt néhány magyarázó szöveg. Nemcsak azért, mert így erősen zavaros a kép (azoknak végképp, akik az afrikai országok függetlenné válásának körülbelüli dátumával sincsenek tisztában), de én szomjaztam arra, hogy valami tényleges tudást is átadjon a mű. Szerencsére ezt az archív felvételek készítői sok helyütt megteszik Olsson helyett, azonban a svéd úriember teljesen hektikusan pakolja egymás mellé ezeket a képsorokat. A már független Libériában működő bányavállalat munkajogilag megkérdőjelezhető tevékenységét, a portugál gyarmati hadsereg kegyetlenkedéseit és a már szintén függetlenül Tanzániában meginterjúvolt, lámpalázas svéd misszionáriusokat állítja párhuzamba ugyanannak az elvnek a példázására, és bár kétségtelenül igaza van abban, hogy ugyanaz húzódik meg mindegyik eset mögött, nekem egyáltalán nem tűnt korrektnek ezeknek a kisfilmeknek az ekkora mértékű összemosása.

De a legnagyobb gondom az volt a rendező munkájával, hogy ezen felül sem próbált semmit hozzátenni a saját gondolataiból. Az utolsó szekcióval megpróbálja napjaink kontextusába belehelyezni az addig látottakat és egy kis kitekintést adni a mostani helyzetre, de alapvetően műve kifejezetten képtelen megválaszolni a néző számára a kérdést, hogy mit vigyen haza a látottakból. Ráadásul ebben a kisfilmben Olsson azt kívánja sugallni, hogy az afrikai állapotok változatlansága gyakorlatilag egy nyugati összeesküvés eredménye, ezzel együtt pedig Fanon posztmarxista utópiájának kritikátlan átvétele is inkább azt sejteti, hogy rendező személyében sokkal inkább a filozófus egy burokban nevelt, szabadbölcsész rajongójáról van szó, mint egy értékes gondolatokkal rendelkező alkotóról. Ettől függetlenül intellektuálisan még így is többet nyújt a Concerning Violence, mint a hasonló témájú dokumentum- és játékfilmek, ugyanakkor egy többségében kellemetlen és unalmas élményként csapódik le nézője számára.