J. C. Chandor ugyan messze van még attól, hogy elfoglalja a helyét a filmkészítők dicsőségcsarnokában, de már jó ideje a legambiciózusabb rendezők között tartom számon. Első, színpadi drámákhoz hasonlító filmjével az akkor még igencsak kényes témának számító pénzügyi válságról beszélt meglehetősen tabudöntögető módon, utána pedig a Minden odavannal éppen ellenkezőleg, egy szöveg nélküli alkotással próbálkozott. Ez utóbbi unalmasságán meglátszott, hogy Chandor alkotói eszközei még nem elég kiforrottak ahhoz, hogy felnőjön saját elképzeléseihez, mint ahogy legújabb darabja kapcsán is elmondható ez. Az A Most Violent Year egy egyre inkább haldokló stílust igyekszik feltámasztani, és bár a rendező sokkal érettebb munkát végezve valamennyire sikert is ér ebben, korszakos remekműként azért nem fogjuk emlegetni ezt a produkciót.

Abel Morales (Oscar Isaac) fiatal kora ellenére nagy sikerre tett szert üzemanyag-nagykereskedőként. 1981 New Yorkjában azonban ez több gonddal jár, mint örömmel, ugyanis a borzasztó bűnözési statisztikákkal rendelkező városban például sorra térítik el a tartálykocsijait a bennük lévő olajért. Ráadásul még egy ügyészségi vizsgálatot is a nyakába kap, pont akkor, amikor meglehetősen bátor módon fejest ugrott élete legnagyobb üzletébe. Viszont a legnagyobb kérdés nem is az, hogy képes lesz-e megküzdeni egyszerre a mindenre képes versenytársakkal, az ügyészséggel és a pénzügyi gondokkal, hanem, hogy közben sikerül-e kitartani saját elvei és erkölcse mellett.

Az alkotás meglehetősen rokon az Inside Llewyn Davis-szel, és ezt nemcsak a főszereplőt alakító színész, a hideg színekkel és rideg városképekkel operáló fényképezés miatt lehet mondani, hanem, mert egy egészen hasonló, kimérten haladó karakterdrámáról beszélünk. Amelyben ennek megfelelően a történet szinte irreleváns is, elkezdődik és véget ér valahol, útközben pedig tetszőlegesen veszi fel az addig felvázolt mellékszálakat és mellékszereplőket, mert a rendező pontosan tudja, hogy nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem, hogy ezzel mit tud elmondani főhőséről. De ilyen szempontból rokon ez a mű Mann alkotásaival vagy a 30 évvel ezelőtt tömegével készült hasonló drámákkal, mint ahogy abban is, hogy ha valaki nem tudja elkapni a karakter megismerésének és fejlődésének fonalát, akkor halálra fogja unni magát. Viszont ennek elkerülésére sokat segít, hogy Chandornak határozott és kerek elképzelése van, és van annyira következetes, hogy egy percre sem adja át a teret mellékkaraktereinek parádézni, pl. Coenék tavalyi munkájával ellentétben.

Parádézik viszont elképesztő módon Oscar Isaac, aki él a rá bízott lehetőséggel, és képes a főszereplő folyamatos ambivalenciáját megragadni, és jelenetről jelenetre elkápráztatni valahogyan. A forgatókönyv által sok helyen háttérbe szorított Jessica Chastain sem marad el sokkal tőle, sőt, részéről talán bámulatosabb, hogy a kevesebb lehetőség ellenére is képes ugyanazt a karakterábrázolást hozni. Egyiküknek sincsenek olyan teátrális pillanataik, amelyek jellemzően a díjakat szokták hozni, mint ahogy az egész mű atmoszférája kifejezetten csendes és visszahúzódó. A szándékosan lecsavart intenzitású jelenetek, a már fent említett, skandináv módra éles és hideg képek, az időnként másodpercekre elmélázó beállítások nem akarnak rátelepedni a nézőre, hanem éppen ennek ellenkezőjét kérik.

Úgyhogy a film igazán akkor működik jól, ha mi is hajlandók vagyunk erőfeszítéseket tenni azért, hogy működjön, ellenkező esetben ugyanis két kidobott óra lesz az életünkből. Ez azonban nemcsak ilyen végletesen képzelhető el, így például én is kénytelen vagyok elismerni, hogy a forgatókönyv esetleges módon beszőtt jelenetei sokszor fárasztó és lapos voltukkal többet vesznek el az élményből, mint amennyit a karakter árnyalásával hozzátesznek. Mindenesetre az A Most Violent Year egy kifejezetten érdekes és értékes darab, és egy már jócskán idejétmúlt iskolát követve ez még egészen bravúrosnak is mondható.

8/10