Sokkal jobban szerettem volna ezt a filmet értékelni, mint amennyire sikerült végül. Ugyanis bizonyos szinten képes volt elvarázsolni, magával ragadni, de a stáblista legördülésekor mégis azt kellett mondanom, hogy nem kaptam tőle semmit. Nem mondanám blöffnek, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a Copenhagenben a hangulatból és stílusból nem mindig válik valódi élmény.
William (Gethin Anthony) Kanadából érkezik Koppenhágába egy barátjával, azért, hogy a nyaralás részeként meglátogassa soha nem látott nagyapját. Azonban egy 60 évvel ezelőtti címmel a kezében a dolog nem olyan egyszerű, szerencséjére viszont a hotelben dolgozó Effy (Frederikke Dahl Hansen) a segítségére siet. A lány önként vállalja, hogy William kalauza lesz a városban és segít neki az emlékeiből összerakni az apjához és nagyapjához vezető utat.
Mark Raso egy Woody Allenhez méltó ódát írt Koppenhágához, még ha a párhuzam több helyen is sántít: maga a város soha nem mozgatórugója, inkább csak színtere az eseményeknek, a szereplők száján pedig nem a kétszeres szabadbölcsész-diploma esik ki, hanem éppen olyan fiatalokról van szó, akikkel akár a budapesti bulinegyedben is összefuthatunk. Ugyanakkor a rendező nagyon erősen épít a város különböző híres és kevésbé híres helyszíneire, ezzel párhuzamosan pedig hihetetlenül jól ragadja meg az atmoszféráját. Egy egyszerű utcakép is tesz már arról, hogy a néző ott érzi és ott akarja érezni magát a karakterekkel, akik a legnagyobb természetességgel léteznek ebben a környezetben.
A produkció pedig annyira jól működik hangulatfilmként, hogy ideig-óráig még arról is el lehet feledkezni, hogy igazából nincs koherens története, pontosabban nem szeretne ilyet építeni. Ugyanis egy önfelfedezős-családfelkutatós témához képest főhősünk meglehetősen nagy ívben tesz arra, hogy megtalálja-e nagyapját, és folyamatosan másoknak kell noszogatniuk, eközben a romantikus szál is meglehetősen esetlenül és határozatlanul alakulgat. Többször is éreztem, hogy mikor egy párbeszédben eljutnánk odáig, hogy valami igazán fontosat megtudjunk a szereplőkkel kapcsolatban, hirtelen hátraarcot vág az író és egészen más irányba viszi el a témát. De a mélypont a filmben ezen a vonalon egyértelműen Jeremy karaktere, akinek gyerekkori barát létére borzasztóan kidolgozatlan a kapcsolat Williammel, ennek ellenére a forgatókönyv mégis egy hatalmas műbalhét épít közéjük. Őszintén szólva azért a 2x10 percért, amennyit a filmben szerepelt, kár is volt beleírni, már csak azért is, mert Sebastian Armesto kifejezetten rosszul alakítja a karaktert. Ezek az elemek pedig egy olyan összhatást keltenek, mintha mű maga sem tudná eldönteni, hogy miről akar szólni, csak egyszerűen kellemesen akarja érezni magát a saját világában.
Ez pedig kétségkívül sikerül is neki, de végül önkéntelenül is az volt az érzésem, hogy ettől függetlenül jó lett volna, ha a Copenhagen szólni is tud valamiről. Mindenesetre aki szereti a hasonló stílusú darabokat, annak mindenképpen ajánlanám, hátha nálam jobban rá tudnak hangolódni - vagy éppen megtalálják benne azt az értelmet, amit nekem nem sikerült.
7/10
