Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!

Miyazaki filmjei mindenkinek szólnak. Azonban inkább gyerekeknek, igazi gyerekmesék, amelyeknek a hátterében, megfelelő keretben mindig ott van a komolyság. Viszont van egy-két olyan filmje, amelyre ez a mondat nem teljesen igaz, vannak olyan darabok amelyek már inkább felnőtt filmek, de gyerekeknek is ajánlhatók. Ott van mindjárt a rendezőzseni első egész estés alkotása, a Cagliostro kastélya. Ám ez nem teljes mértékben az övé, nem tipikus Miyazaki-film, szóval mondhatnánk, hogy nem lényeges, nem megfelelő hivatkozási alap Ez esetben ott van az egyik legjobb (ha nem a legjobb) alkotása, A vadon hercegnője, ami talán a legkiforrottabb mind közül. Na, ez már jobb példa. Viszont ha a legjobb példát keressük arra, hogy egy olyan darabot találjunk a japán úrtól, ami már-már teljesen felnőtteknek szóló film, kevés gyerekeknek szóló elemmel, akkor arra lehet, hogy a mostani iromány alanya, Porco Rosso a legjobb példa. Máris elmondom, hogy miért, ám előtte jöjjön a történet.

A történet valamikor az első világháború után játszódik, az Adriai-tenger környékén. A hírhedt pilóta, Porco Rosso a kalózok nagy ellensége, bűnvadász, aki a légierő pilótája volt a háborúban. Ám onnan nem tért vissza sértetlenül, valami oknál fogva disznóvá változott.

A Porco Rosso, ahogy már láthatjuk, magán hordozza a tipikus elemeket. Az író-rendező nagy szerelmét, a repülést itt bőven szerepelteti, szokás szerint benne rejlik a misztikum, keveredik ezzel az állatok iránti szeretet (Porco valamiféle varázslat által változott át). A realitást, a helyszínt szokás szerint szabadon kezeli, ennek ellenére erősen kötődik a mi világunkhoz, az európai kultúrához. De mitől lesz komolyabb, érettebb a megszokottnál? Alapból a történelmi díszlet már magával vonzza ezt: a háborúellenesség, a háború okozta már-már gyógyíthatatlan lelki sebek, az értelmetlen gyilkolás sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak ezáltal, azonnal közelebb kerülnek a nézőhöz. Ráadásul konkrét politikai üzenet is megjelenik. A fasiszta szó konkrétan elhangzik (egy kiváló jelenetben), plusz rengeteg utalást kapunk, megmutatva a hatását, plusz az amerikaiakkal sem bánik kesztyűs kézzel. Emellett talán még egy kis gazdasági, gazdaságpolitikai felhangja is van egy-két párbeszédnek. Továbbá ott van a nagy rejtély, a nagy homály akörül, hogy a Vörös Disznó valójában kicsoda, mi történt vele, aminek hatására megváltozott.

Hamar le kell szögeznem, hogy a Porco Rosso kiemelkedő film, Miyazakitól nem a legkiválóbb, de még mindig nagyon erős. Zseniális történetvezetéssel rendelkezik, amelynek során a sok megemlített gondolatból, témából mindig kapunk egy megfelelő adagot elszórva az aktuális jelenetekben. Az elején kitárul előttünk a világ, majd egyre lendületesebben bontakozik ki ebben a cselekmény, ami a végén katartikus lezárásba torkollik.  A tartalomból a legerősebb szál a már említett múlt, a múlt elemzése, Porco háttere. A film potenciálját, azt, hogy Miyazaki mekkora mester az mutatja meg igazán, hogy még abba a műbe is bele tudott tenni egy zseniális, filmtörténelmi szinten is maradandó jelenetet, ami nem tartozik a legjobbjai közé. A pazarul megfaragott főszereplőhöz és annak meséjéhez csatlakozik az, hogy kifogástalan mellékszereplők bukkannak elő, remek másodlagos karakterekkel kerül interakcióba. Különösen jó volt figyelemmel kísérni a nőkkel való kapcsolatát, no meg a már-már karikatúraszerűen kevélykedő, magamutogató Curtis is nagyszerű.

Viszont a legnagyobb erősségnél bukik ki a legnagyobb gyengesége is. Azon túl, hogy az amerikaiak kritikája, a kemény, de jószívű malac karaktere, illetve az ehhez kapcsolódó összes szál príma lett, néhány témára egyszerűen nem jutott elegendő idő. A másfél órás játékidő önmagában kevés ahhoz, hogy ennyi minden legyen beletömve, így nagyon sok rész megmaradt a remek gondolat szintjén, kidolgozatlanul. A háborúellenesség, az USA kifigurázása, az emberi élet kioltásának tematikája benne van, de a politikai mondanivalóra nem jutott idő, vagy akár nem is akartak rá eleget szánni. Több személy ábrázolása kitűnőre sikeredett, ám fájó pont, hogy sok esetben látszik a potenciál, de áshattunk bele a legnagyobb mélyégig. Az is igaz, hogy a kalózoknál (egy egész csoportnál) viszont sikerült. Fontos kiemelni, hogy bár Curtis, mint mondtam, kissé eltúlzott, de a különböző emberek mindig a kellő visszafogottsággal, korrektül vannak kezelve, mindig több oldalról bemutatva. A kalózok például úgy tudnak szerethetőek, viccesek és kétbalkezesek maradni, hogy mellette megismerhetjük a ravasz, számító, kegyetlenül hatalmaskodó és kapzsi oldalukat is. A törvényen kívülieket is kevés választja el a bűnvadásztól. Külön érdekesség, hogy a címszereplő disznó lényét mindenki természetesként kezeli.

Audiovizuális téren ismét nehéz belekötni, további örömre ad okot az, hogy a hangulatteremtés, a rendezés, a humor, illetve a párbeszédek most különösen jóra sikerültek, akcióra pedig a repülés ad okot, harcok és versenyek formájában.

Összességében tehát a mesterpilóta története egy olyan összképet mutat, ami még mindig nagyban jellemző Miyazakira, de most jóval több benne a tragikum, mint a komikum. Kiválóan felépített és végigvezetett sztorival, kivételes szimbolikával, példásan bemutatott szereplőkkel rendelkezik, egyetlen nagy negatívummal, ez pedig a játékidő rövidsége és az emiatt keletkezett kisebb lyukak. Ugyanakkor, ha hosszabbra fogják, akkor nem lehetett volna egy könnyed mese, ami „…egy disznóról szól, aki harcba szállt a kalózok ellen a becsületért, a szerelemért és a szerencséért”. Ez is egy különös dilemma.

9/10