A szememben Kevin Smith (rendező / forgatókönyvíró / képregénybuzi / Néma Bob) már a második alkalommal vall kudarcot egy, a horror eszközeit használó filmjével. Amíg az előző horrorközeli alkotásában, a Red State-ben a szektás filmeket idézte meg, addig Tusk című új alkotásában a testhorror vizeire evez - kevés sikerrel. Aki egy David Cronenberg-szintű remekműre számít, az nyugodtan engedje lejjebb az elvárásait, a Tusk ugyanis abszolút nem rengeti meg a zsáner világát.
A film története Az emberi százlábú és A bőr amelyben élek sztoriját idézi, annyi különbséggel, hogy az őrült alkotóelme ezúttal nem egy százlábút/hölgyet hanem egy rozmárt kíván fabrikálni emberi "alapanyagából". Az áldozat, Wallace Bryton (Justin Long) olyan, humoros podcastekkel híressé vált figura, aki éppen Kanadába utazik egy jó riportanyag reményében. Eredeti interjúalanya sajnálatos módon elhalálozik, ezért kénytelen beérni az öreg tengeri utazó, Howard Howe (Michael Parks) hihetetlennek tűnő történeteivel. Howard azonban nem az a habókos öregúr, akinek első pillanatban látszik...
Ez a film sem horrorként, sem vígjátékként nem állja meg a helyét, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul rendelkezik egyfajta sajátosan gyomorforgató atmoszférával, és hogy a története bőven beleillik a "fapofával előadott trollkodás" kategóriájába. A horrorhoz nem elég félelmetes és nem elég komolyan vehető. Vígjátéknak nem igazán vicces, én pl. egyszer sem nevettem fel rajta. Az alkotás működhetne esetleg még drámaként, de ahhoz meg túl életidegen, túl kicsavart. Egyedüli mentsvárként tehát szerzői filmként funkcionálhatna, viszont ehhez nem nincs benne a szükséges mélység, túlságosan szimpla az üzenete, és csak kevés jelentésréteget fedezhetünk fel benne. A Tusk pont olyan élményt nyújt, mint egy rozmárrá műtött ember látványa: első pillantásra szokatlan és undorító, aztán már inkább csak szánalmas.
Aki tehát kafkai metamorfózisra számít a műtől, az csalódni fog, mint ahogy úgy általában bárki, aki magasabb szintű elvárásokkal indul neki az alkotásnak. A film csak részleteiben és külsőségeiben képes működni, pl. színészei kiválóak, és a maszkok is viszonylag ügyesek. A szereplők közül Justin Long nagyon kifejező alkotást nyújt, annak ellenére, hogy a film második felében, elmaszkírozva csak minimális eszközökkel tud dolgozni; Michael Parks kisujjból hozza ugyanazt az ütni való rohadék figurát, mint a Red State-ben; Johnny Depp pedig szinte felismerhetetlen a görbe műorr alatt, de nagyszerű élmény figyelni a sajátos játékát.
Érdemes tudni a filmről, hogy az alapötlete egy rádiós podcastből fakad, amelyben Kevin Smith és Scott Mosier erről a rozmártémáról poénkodott, és végül a rajongók nyomására kerekedett egy egész estés produkció a dologból. Így utólag hozzátéve: sajnos. Ebből az anyagból egy ütős tíz perces rövidfilmet is ki lehetett volna hozni, de egy normál hosszúságú filmhez ez a puskapor édeskevésnek bizonyult. A Tusk jó példa arra, hogy eredeti kontextusából kiemelve nem minden poén működőképes, hiába turbózzák fel mindenféle szempontból.
Ami miatt az alkotással talán mégis érdemes egy elhaló próbálkozást tenni, az maga a rendezői attitűd, amellyel elkészült. Kevin Smith kimért eleganciával áll egy blőd témához, ami sajátos bukét ad az egyébként kifejezetten trash alapötletnek. A néző végig azon gondolkodik, hogy mégis mi a fene fog ebből kisülni, mi lesz a nagy megfejtés, amire mindez kifut... nos, hát be kell vallanom, hogy semmi igazán eredeti nem születik a dologból, de legalább a nézői elvárások finom kifigurázása becsülendő. Valamelyest.
A jelek szerint a Tusk csak a nyitánya lesz a rendező hasonlóan agyament témákon alapuló The True North trilógiájának. Előrebocsátom, hogy ha a 2015-re ígért Yoga Hosers (jóga rajongók + embervadász vs. ősi rémség) és a 2016-ra datált Moose Jaws (cápás-jávorszarvasos horrorszerűség) is ilyen gyenge lesz, kénytelen leszek végleg lemondani Néma Bobról.
5/10
