A lelkes kritikák ellenére az új-zélandi Housebound c. horrorvígjáték nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet - nem is én írtam róla a kritikát. A vérgőzös komédiák kapcsán nagy hagyományokkal rendelkező Új-Zélandról (lsd. Hullajó) azonban idén egy újabb, hasonló műfajú film is érkezett, What We Do in the Shadows címen. Ez a mozi a szememben kiküszöbölte a Housebound által ejtett csorbát, és már számomra is kiváló szórakozást nyújtott.

A film néhány, már több száz éve együtt lakó vámpírról szól, akiknek nem pusztán a modern világ kihívásaival kell megbírkózniuk, de az együttélés mindennapi nehézségeivel is. A vérszívó lakóközösség igen színes társaságot  jelent, tagjai lényegében a vámpírkánon legnevesebb alakjainak karikatúrái: Petyr egy Nosferatu-szerű ősöreg, néma vámpír; Vladislav Francis Ford Coppola Drakula grófjának cool parafrázisa; Viago az Anne Rice-regények hőseit idéző "érző lelkű" figura; Deacon pedig egy öntörvényű lázadó (lobbanékony természete alapján a Vampire: The Masquerade szerepjáték brujah vámpírjai közé illeszthető be). A vámpírok életét egy keresztekkel felvértezett forgatócsoport kíséri, hogy a kedves néző minél alaposabb képet kaphasson a vérszívó élet mindenlétéről.

Az alkotás a mockumentary műfajba sorolható, tekintve, hogy készítői dokumentarista stílusban (kézikamerás felvételek, külön interjúk a szereplőkkel) adnak elő fiktív eseményeket (a vámpírlét mindennapos gondjai), ezáltal létrehozva egy vígjátékot (jelen esetben a vámpírfilmek és az egész vámpírmitológia paródiáját). Ezt a képletet könnyen el lehet elrontani, mivel nehéz megtartani az egyensúlyt a realitás érzete és az agyahagyott poénok között, úgy, hogy a végeredmény ne fulladjon unalomba. Szerencsére a rendező-forgatókönyvíró-főszereplő Jemaine Clement-Taika Waititi páros egyszerűen nem tud hibázni. Filmjük kiváló ütemben adagolja a poénokat, a gegek pedig ízesek, remekül illeszkednek a kontextusba, és nem utolsó sorban maradandóak. Kiragadott példaként Viago által prezentált, a vérszívást mint felettébb mocskos táplálkozási módot bemutató frenetikus jelenetet emelném ki.  A poénkodás ellenére a valóságosság illúziója mindvégig fennmarad, a szereplők és a szituációk relatíve hitelesek, a nézőnek hamar bensőséges viszonya alakul ki a karakterekkel - ez persze a nem túl profi, de hihetetlenül lelkes és jól instruált színészgárda érdeme is.

A What We Do in the Shadows a mockumentary eszközeivel lehántja a vámpírmitológiáról a rárakódott gótikus/horrorisztikus/stb. sallangokat, és a tökeinél fogva lerángatja az egész témát rögvalóság talajára, ahol a példának okáért a szűz - de tényleg szűz! - áldozatok beazonosítása és a véres edények elmosogatása állandó problémát jelent. Az alkotás emellett a mai félfelnőtt férfiakról is görbe tükröt mutat. A filmbéli vámpírok egytől egyig (na jó, Petyr kivétel) saját helyüket kereső, soha fel nem növő alakok, akik olyan problémákkal küzdenek, melyek akár a mi életünkben is felismerhetőek. Régi szerelmek, rosszul végződött kapcsolatok, "új fiú" a bandában, a barátságot próbára tévő élethelyzetek, a másság elfogadása, stb. A film - ha a végletekig lecsupaszítjuk - univerzális (férfi)témákat vet fel, persze a vámpírtematika köntösébe bújtatva, és ezáltal a komikusságig fokozva.

A pozitívumok kapcsán nem mehetek el szó nélkül a külcsín mellett, mely összességében igen jól sikerült. Mind a praktikus effektek, mind a számítógépes animációk terén jól vizsgázik a mű, az alacsony büdzsé egyáltalán nem érződik rajta. Az esetleges hiányosságokat jól palástolja az ügyes vágás, és a kézikamera időnként found footage horrorokat idéző használata.  A zenei aláfestés (ami a Plan 9 nevű új-zélandi trió műve) is kiváló, rengeteget tesz hozzá a filmélményhez. Külön kiemelem a főcímet, ami képileg és zenileg is nagyszerű, azonnal beszippantja a nézőt a film világába. 

Ha a mű hibáit keressük, pont az egy bekezdéssel fentebb említett férfiközpontú látásmód jelentheti az egyik támadási pontot. Kedves feleségem rögtön a film elején felhördült, hogy "...és a női vámpírok hol vannak?!". Valóban, ebben az alkotásban a lányok pusztán mellékszerepekre vannak kárhoztatva: áldozatok, familiárisok (akik lényegében vámpírok szolgái), esetleg régi szerelmek, de semmi igazán kidolgozott szerepük nincs. Én férfiszemmel ezt a hibát nem biztos, hogy észrevettem volna, de a női olvasóknak érdemes emiatt fenntartásokkal kezelniük a filmet dicsérő soraimat.

Ami még negatívum lehet a műben, az a kvázi történet nélküliség. A What We Do in the Shadows forgatókönyvileg kb. úgy épül fel, mint az Üvegtigris: végy pár szerethető balfácánt, hozd őket össze egy teljesen hétköznapi helyszínen, és nézd, hogy kínlódnak a mindennapokban.

Tekintettel arra, hogy én férfi vagyok, és az Üvegtigrist is bírtam, nálam ezek a hibák nem ütköztek ki, ergo  az én szememben a What We Do in the Shadows az idei év egyik legjobb horrorvígjátéka. Ha nem "A" legjobb.

9/10