Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!
Miyazaki mester azon rendezők közé tartozik, akit pályája során szerencsére elkerült az alkotói válság és balszerencse. Ennek köszönhetően, ha arra adjuk fejünket, hogy tetemes életművéből válogatunk, nehéz félrenyúlni és rohadtat vagy kukacosat találni a rengeteg ízletes falat között. Még gyengébbre sikerült (vagy annak mondott) alkotásai is képesek elvarázsolni annak nézőjét, és ez nem csak az egyébként mindig remekre sikeredett animációnak és hangulatnak köszönhető. Emiatt nem is meglepő, ha sokan egy, a kritikusok vagy a közvélemény által gyengébbnek tartott művét tekinti a kedvencének, ez egy ilyen színvonalú munkásságnál nem is meglepő. Lássuk hát, hogy cikkünk alanya a páratlan, vagy csak a szimplán mocskosul jó Miyazaki filmek sorát gyarapítja.
Főhősnőnk, Sophie egy visszahúzódó lány. Ritkán hagyja el az általa istápolt kalapboltot. Egyik nap, amikor mégis úgy dönt, hogy meglátogatja a nővérét akkor is őrök molesztálják az egyik félreeső utcában. Szerencséjére a segítségére siet egy jóképű szőke fiatalember, akiről később kiderül, hogy nem más, mint a rejtélyes és hatalmas erővel rendelkező mágus, Howl. Később Sophie Howlal történt kis afférját félreértve a Puszták boszorkánya féltékenységében betör a kalapboltba és megátkozza a lányt, vénasszonnyá változtatja. A szívében még mindig fiatal hölgy jobb lehetőség híján úgy dönt, hogy megkeresi a legendás varázslót, aki már egyszer segített rajta.
Számomra az egyik legérdekesebb jellemvonása a filmnek az volt, hogy az eleinte istenszerűnek beharangozott Howl, aki elvonultan él a folyamatos helyváltoztatásra képes palotájában valójában meglepően esendő és emberi. Hatalmas ereje inkább jelent számára terhet és problémát, mint megnyugvást. A többi mellékszereplő is az övéhez hasonló mértékben kiforrott jellemmel rendelkezik, még a leginkább csak a történet hajtómotorjaként szolgáló tűzdémon, Calcifer is. A mű ezen részével, a karakterekkel csak egyetlen fájó pontot találtam, mégpedig azt, hogy hiába jól megalkotottak és érdekesek, a háttértörténetük nincs bemutatva. Emiatt eléggé nehéz velük, és a cselekedeteikkel együtt érezni. Nem tudunk igazán mélyen elmerülni bennük, mert nem ismerjük őket ehhez eléggé.
Amely részében azonban nem sikerült hibát lelnem a filmnek az nem más, mint a Diana Wynee Jones és Miyazaki által megálmodott világ és az azt átjáró atmoszféra. Bátran merem állítani, hogy a Vándorló palota, ha másban nem is, hangulatban mindenképp a legerősebb Ghiblik közé tartozik. Mindezt nagyban segíti a Joe Hisashi (ki más?) által komponált zene és a már említett, megszokottan remek animáció. A rajzstílushoz fűzendő érdekesség még az, hogy arculata már valamicskét jobban hasonlít a keményvonalas animék küllemére, mint az ehhez hasonló, a nyugat számára készített alkotásoké. Ez főként Howl karakterdizájnjában szembetűnő.
Szomorú tény, hogy emellé a csodaszép fantasyvilág mellé nem kapunk egy konkrét, mélyen kidolgozott mondandót. Rengeteg aprócskát igen, ám az alkotás egyikben sem mélyül el. Az egyikben, a háborúról szólóban el akar, de ez sem igazán sikerül neki. Ez főként amiatt alakult így, mert konkrét csatákat ritkán láthatunk. Emiatt a dúló harcokról inkább csak másodkézből értesülünk, és nem érezni igazán ennek a történeti elemnek a súlyát. Ráadásul, ahogy az események haladnak a lezárás felé, egyre zavarosabbá válik a mesélés stílusa, és ez is nehézzé teszi azt, hogy a sok szimbólum alól kibányásszuk a lényeget. A lezárást pedig én egy kissé légből kapottnak éreztem.
Mindent összevetve tehát a Howl’s Moving Castle a kevésbé működő Miyazaki filmek közé tartozik. Ám meglepő módon még így is minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy egy nagyon jó és ajánlható alkotás legyen és az is. Ha nem is a japán mester magnum opusa, de egy kitűnő munka és majdnem mestermű.
8,5/10
