Ha egy filmet 20 év után felélesztenek, hogy remake-et/előzményt/folytatást készítsenek hozzá, annak oka van, legalábbis a horror műfaját kivéve. És itt most nem feltétlenül csak a gátlástalan pénzszerzésre gondolok, hanem arra, hogy minden bizonnyal az eredeti valami olyat tudott mutatni, amelyhez érdemes visszanyúlni. Nos, ha részben is, a Dumb és Dumber pontosan egy ilyen produkció.

Harry (Jeff Daniels) és Lloyd (Jim Carrey) két retardált barát, akiknek idiótaságuk miatt sok siker nem jut ki az életben. A limuzinsofőrként dolgozó Lloyd kirúgása előtti utolsó útján azonban megkaparintja utasa hátrahagyott bőröndjét, a páros pedig elhatározza, hogy visszajuttatja a táskát egyébként igencsak szemrevaló hölgytulajdonosának. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a csomag tartalma egy nagy összegű váltságdíj lenne, amelyre néhány kevésbé tehetséges gengszternek is fáj a keze.

A film nehézkesen indul és a játékidő feléig nem is igazán talál magára. A Farrelly-tesók a történet alakulását szakállas viccekkel tudják csak kísérni, a néhány jó ötlet erejét pedig az veszi el, hogy a road movie-ba ékelt epizódok kiszámítható megoldásaival esnek egybe. Az első egy órában inkább csak pillanatai vannak a műnek, amely az utazások darabos cselekményszövése mellett megpróbálkozik egy bűnügyi szállal is, de szerencsére az alkotók nem viszik el túlságosan egyik irányba sem. A történet közepén pedig egy huszárvágással véget vetnek az addigiaknak és igazán szabadjára engedik addig keretek közé szorított fantáziájukat.

De amellett, hogy a legtöbb jó geg ebben a szekcióban található, látványos, ahogy a vizuális humor kezd el inkább dominálni az addig jellemzően túlhúzott szövegekre épülő csattanókkal szemben. Márpedig a Farrelly-fivérek inkább ezekben az apróságokban, mint a nagyobb lélegzetvételű, de egy idő után eléggé egy kaptafára épülő viccekben jók igazán. Ugyanakkor hiába nem ezek szállítják a legjobb humort, a szereplők szájába adott szövegek között rengeteg parádés (és ennek nyomán hamar klasszikussá is vált) mondatot találhatunk. Mint ahogy klasszikussá vált Jim Carrey alakítása is, aki egyértelműen a hátán viszi az alkotást, már csak azért is, mert Jeff Daniels színészi eszköztára igazán soha nem tud felnőni hozzá.

Ha nem sikerül ennyire belehúzni a második felében, talán nem beszélhetnénk klasszikusként a Dumb és Dumberről, azonban így könnyebb megbocsátani a lassan induló és eleinte szét-széteső történetet. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy a világ legjobb vígjátékai között tarthatjuk számon, de az ilyen remek alkotások is hozzájárultak ahhoz, hogy a 90-es éveket tartják sokan a műfaj aranykorának.

8/10